A testi fájdalom fogalomköre már önmagában bizarr téma. Alaphelyzetben az ember, még bizalmas beszélgetésekben is csupán az érintett testtájat jelöli meg, és vérmérséklettől függően hozzákapcsol egy jelzőt. Amikor igazán elkezdett fájni a sípcsontom, azt gondoltam, nem létezik annál kínzóbb érzés, mint erre a fájdalomra ébredni. Akkor még históriám elején jártam...

Első ízben 2001. őszén éreztem lüktetésszerű fájdalmat a sípcsontomban, mely előbb csak  szórványosan jelentkezett, majd tavasz közepére mind gyakrabban megismétlődött. Ugyan a rendszeressé váló gyógyfürdő-látogatások és a manuálterápiás-, valamint gyógymasszázs-kezelések jóvoltából a fájdalom olykor csillapodni látszott, 2003 közepére mégis azon vettem észre magam, hogy heti gyakorisággal fordul elő. Ilyen alkalmakkor az éjszaka közepén felriadtam, és időnként másfél-három  órára is szükségem volt ahhoz, hogy visszaaludjak.

Tartási hibára, reumatológiai problémára gyanakodván, először a sportolókra szakosodott fővárosi intézmény szakembereihez fordultam, akik megvizsgáltak, és az eredmények alapján, egy budapesti szakintézménybe irányítottak, ahol egy ortopéd sebész több alkalommal megvizsgált, röntgenfelvételeket készíttetett és ezek alapján csonthártyagyulladást állapított meg. Egyidejűleg, erős antibiotikum-kúrát írt elő.

A fájdalom ennek dacára sem csillapodott, sőt, kis idő múltán rendszeres alvászavart idézett elő. Egy október végi estén hirtelen arra lettem figyelmes, hogy néhány óra leforgása alatt az eredetihez képest közel dupla átmérőjűre dagadt a végtagom. Másnap újra felkerestem az intézményt, ahol újabb röntgenfelvételek készültek, melyek alapján 2006. januárjában csontvelőgyulladás gyanújával, szövettani mintavétel céljából, műtétre került sor. Ennek során a sebész egy néhány négyzetméter négyzetcentiméter területű ablakot vágott a lábszár középső részén, melynek visszazárásáról – mint ez a későbbi röntgen- és CT-leleteimen láthatóvá vált – megfeledkezett.

Én találkozásaink alkalmával többször indítványoztam, hogy végeztessen általános belgyógyászati kivizsgálást, de a doktor úr ezt - az általa pontosnak vélt diagnózis ismeretében - nem tartotta szükségesnek, mint ahogyan teljes vérkép készítését sem. A műtétet követő kötözések alkalmával egyre több sipoly vált láthatóvá, melyeken keresztül, a szövetekből kellemetlen szagú testnedvek szivárogtak. Tekintettel arra, hogy a doktor úr egyre bizonytalanabbnak mutatkozott, és a viszonylag bőkezű paraszolvencia dacára minden előre egyeztetett találkozásunk alkalmával legkevesebb 3, olykor 5-7 órán keresztül várakoztatott, úgy döntöttem, új irányba próbálkozom...