Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7.

A karácsonyi ünnepek a szorongás jegyében teltek. Ekkorra annyira legyengültem, hogy a  barátaink által szervezett hagyományos pilisi Napforduló-ünnepen már csak párom képviselte kéttagú családunkat. A 24-ei  „Mennyből az Angyal” című kompozíció jelentése némiképp új értelmet nyert. Az új évet egy másik közeli barátunknál, nagyobb társaságban töltöttük, de akkor már jószerivel hálni járt belém a lélek.

Még ma is előttem van, amikor a házigazdát félrehívtam a konszolidáltan vigadozó társaságból, s a lelkére kötöttem, ha nem sikerülne túlélnem ezt a tortúrát, tegye meg, hogy barátnőmmel továbbviszi azt a közel két évtizede működő művészeti projektet, amely kapcsán néhány éve összebarátkoztunk.

Summa summarum, nem érhetett az a vád, hogy kilátásaimat illetően elbizakodott vagyok.

Manuálterapeuta orvos barátom jóvoltából 2007 januárjának első munkanapján egy  budai kórház belgyógyászati osztályán elkezdődött kivizsgálásom. Miután párom befuvarozott a kórházba, a parkolóból, még magam cibáltam a kézipoggyászom az épületbe. Ő előttem haladt a korábban említett csodalámpával, amely időközben a sebek szagát is szalonképes szintre csillapította.

A bejelentkezést követően elhelyezkedtem a kórteremben. Hamarosan vérvételi szándékkal érkezett egy határozott fellépésű nővér. Én jeleztem, hogy pillanatnyilag kórosan vérszegény vagyok, s a főorvos asszony már intézkedett a fennálló hiány pótlásáról. A hölgy azonban ellentmondást nem tűrő hangon utasított, hogy nyújtsam a karom, mert neki erre a hisztire nincs ideje. A béke kedvéért eleget tettem a kérésnek. Néhány perccel később rosszul lettem, előbb megszédültem, majd elsötétült körülöttem a világ.

Mindeddig ismeretlen érzések kavarogtak bennem. Percek múltával szomorúan konstatáltam, hogy elveszítettem látásom közel 70%-át.

A velem szemben lévő ágyon tartózkodó srác érzékelhetett valamit a folyamatból, mert hirtelen a karomon éreztem a szorítását. Megfogott. Kérdezte, miben segíthet. Arra kértem, kezdeményezzen egy hívást, a telefonomon legutóbb hívott számon. Barátnőm köszönés helyett, mindjárt egy rövid kérdéssel kezdte a beszélgetést: Hogy vagy? Már akartalak hívni. Nem kerteltem: Drágám, úgy tűnik megvakultam egy kicsit.

Munka után meglátogatott, és nekifogott annak a kommunikációs küzdelemnek, melyet ettől a pillanattól még jó néhány hónapon keresztül kénytelen volt folytatni annak érdekében, hogy ma elviselhesse a rigolyáimat. Nyugtatott, dédelgetett. Azután kivezetett a mellékhelységbe, hogy az akkorra esti gyakorlattá vált emésztőrendszeri mutatványt bensőséges körülmények között végezhessem el.

Másnap reggel értem jött a betegszállító, kerekes székbe ültetett, s ezzel a mozdulattal kezdetét vette részletes kivizsgálásom, melynek keretében még a homloküregemben megtapadt váladéktól is megszabadítottak. A szemészeten nem sok jóval kecsegtettek, de azzal nyugtattak, ha minden kötél szakad, azért ilyen mértékű a fogyatékossággal még közel teljes életet élhet az ember. Fajin! – mondtam magamban, s talán még hozzátettem: Egyéb jó tanács akadna?

A minden részletre kiterjedő vizsgálatok finisében, egy délelőtt benyitott a kórterembe az osztályt vezető főorvos asszony. Szobatársaimat megkérte, néhány percre hagyjanak minket magunkra. Azután az ágyam szélére ült, mélyen a szemembe nézett és azt mondta, nagyon rossz híre van. A teljes vérképeredmény alapján non-Hodgkin lymphomát diagnosztizált.

- Ez biztos?
- Sajnos igen.

Ekkor válasz helyett nagyjából akkorát sóhajtottam, mint a Tolkien trilógia-beli Frodó, amikor hosszas kalandtúráját követően megpillantotta Szauron várát.

A doktornő néhány nappal később áthelyeztetett a sebészeti osztályra, ahol megduzzadt nyirokcsomóim egyikéből kioperáltak egy mintavételhez elegendő darabot. Eddig a pillanatig abban a hiszemben voltam, hogy a fájdalom fogalomkörével kapcsolatban az elmúlt években beható ismeretekre tettem szert. A műtőasztalon bebizonyosodott, tévedtem. Legyengült szervezetemben már az érzéstelenítő injekció sem a kellő hatásfokkal működött. A lényegében a hónaljamban elvégzett beavatkozás minden egyes mozzanatát érzékeltem. Elementáris élmény volt!

Eközben belgyógyászom, gyógyszermarketing kutatással foglalkozó barátaim és tiszteletbeli pótszüleim három irányból vették fel a kapcsolatot a szakterület közmegbecsülésnek örvendő orvoscsoportjának vezetőjével.

A közkeletű bölcsesség – mely szerint: „Ahol a legnagyobb a szükség, ott közel a segítség” – esetemben igazolást nyert...