"Megható reakciók érkeznek, melyek visszaadják a reményt, hogy ebben a békétlen világban a kiveszőben lévő Ember még létezik..."
Hát persze, hogy létezik, csak egy kicsit szeret elbújni az ilyen "fajta", nem a hangosságban érzi jól magát, hanem a halk, tán nem is hallható "szavak" által zengi tele a világot.

Akkor ezt kéne sürgősen leszedni jobbra fentről:

"Rémtörténetek az egészségügyből. Orvosi műhibák, szakszemélyzeti mulasztások, téves diagnózisok folytán elszenvedett – nem ritkán tartós egészségkárosodással járó – megpróbáltatások, melyek tragikus kimenetele, olykor hajszálon múlott. A szenvedő alanyok, illetve a hozzátartozók hiteles beszámolói erős idegzetűek számára."

@Pók:

Korábban megígértem, amint kiegyenlítődik a negatív és pozitív fejlemények aránya, azonnal módosítani fogom a profil szövegét. Halkan megjegyzem, a kanosszám pozitív szereplői szerint, az enyém vitathatatlanul rémtörténet.

@kanossza: Ennek így nincs értelme. A film közben sem módosítják a műfajt, hogy vígjáték, izé, dráma, izé, inkább romantikus, ja, bocs, mégis inkább háborús, attól függően, hogy épp mi történik.

Ez a blog nem orvosi műhibákról szól, hanem a te történetedről. Lehet, hogy nem így tervezted, de így alakult.

Javaslom, csinálj még egy blogot.

Orvos ismerősöm pl. kiakadt a jobb felső sarokban lévő dobozon, a szakma elleni igazságtalan támadásnak ítélte. És nem mondhatnám, hogy nem volt igaza.

Tudom, hogy a a kórházi körülmények borzasztóak, és az orvosok között is rengeteg az olyan, aki nem alkalmas a feladatára. Ez simán megérdemel egy blogot.

De ez nem az a blog lett.

Nem baj ez egyáltalán, de észre kéne venni :)

@Pók:
Arra az esetre meg már van blog:
pirula.blog.hu/

"Hálapénz, arrogáns orvosok és ápolók, türelmetlen és agresszív betegek, omladozó kórházi falak, várólista és alulfinanszírozottság, ágyszám leépítések... Mindenki számára ismerős fogalmak, hiszen életében legalább egyszer megbetegszik az ember. Feladatunknak tekintjük a betegek és az egészségügyben dolgozók véleményét, tapasztalatait a nyilvánosság elé tárni, annak érdekében, hogy a betegellátás színvonala emelkedjen. Várjuk a pozitív és negatív hangvételű leveleket egyaránt a pirulablog@gmail.com címre!"

@Pók:

Szemlátomást nem hagy nyugodni téged ez – a nem csak szerintem mondvacsinált – probléma.

Első nekirugaszkodásra, lazán végigsuhannék az én kanosszámon, hogy számodra és orvos barátod számára megvilágítsam az indítékokat. Ha szerinted az én történetem, nem súlyos orvosi műhibák sorozata, akkor micsoda? Kíváncsi lennék, ha te, vagy netán érzékeny lelkű orvos barátod, csak a tortúrám felén ment volna át, vajon ugyanilyen „objektív” lenne-e? Ha kicsit tüzetesen átolvasod/átolvassátok a történetemet, elég szembetűnő, hogy amennyiben a döntő pillanatokban híján vagyunk lélekjelenlétnek, nincsen legalább egy reumatológus orvos barátom, egy érsebész és egy vesespecialista nexusunk és az utolsó pillanatban nem jutok be több jóakaratú ember együttes szándéka és megfelelő fogadókészség segítségével az életemet megmentő orvoscsoport osztályára, akkor ma legjobb esetben is fél lábbal, egy vesével vakon élnék, rosszabb esetben már második évben hurcolnának október végén koszorúkat hátrahagyott pityergő szeretteim egy meghitt földkupac tetejére.

És akkor még nem beszéltem arról, hogy neked és orvos barátodnak könnyedén sikerült átsiklania, azon a csöppet sem elhanyagolható tényen, ami az Anyák napi tragédiát okozta, mert ugye te sem gondolod komolyan, hogy a megkövetelhető szakmai minimumot nem múlja mélyen alul, ha egy infarktusos tüneteket produkáló idős asszony EKG-ját nagyjából három nap alatt, a számos erre kínálkozó helyzetben egyetlen orvosnak sem jut eszébe elkészíttetni, tudván, hogy két évtizeddel az eseményt megelőzően (!) már átesett hasonló traumán.

Végül, de nem utolsó sorban, ne feledkezzünk meg arról, ha a Fűnyírós sztori főszereplőjének történetesen nem lett volna egy kézsebész barátja, akit felhív a sorsdöntő pillanatokban, akkor ugye most a keze nem neked, vagy az orvos barátodnak hiányozna, hanem neki?

Már régóta olvasom a blogod, és amennyire kiábrándultam a magyar egészségügyből az eddigieket olvasván, úgy kezd belém visszatérni egy kis remény az utolsó pár bejegyzés kapcsán. Szerintem kritikának a pozitívumok megemlítése mellett van helye, épp ezért nem jó csak a szélsőségesen rosszat bemutatni egy blogon, és egy másikon közzétenni a jó tapasztalatokat. Álljon mindkettő egy helyen! Ahogy az életben sincs csak fekete és fehér, hanem vannak jó és szar helyzetek, hozzáértő/emberi és szakmájuk-szégyene orvosok.

És hadd jegyezzem még meg: bár a téma elképesztően megrázó, és néha a lélegzetem is elakad a megdöbbenéstől, mégis alig várom az új bejegyzéseket, és hogy folytatódjék a sztori - hála a szórakoztató stílusnak. Csak így tovább, mesélj! És további jobbulást. :)

@kanossza: Kár, hogy csak azt látod, hogy bántanak és vitatkoznak, és nem olvasod el figyelmesen, hogy mit írok.

Az emberek szeretnek mindent leegyszerűsíteni és beskatulyázni. Minden fekete-fehér. Én speciel az orvosokat védem, és nem tartom rossznak az egészségügy helyzetét, és a blogodból sem szűrtem le, hogy milyen súlyos állapotok vannak.

Ez az én nagy keresztem. Mindkét oldal ellenem fordul egy vitában, egyszerűen azért, mert gyakran egyiknek sincs igaza teljesen. Az igazság nem fekete-fehér. És a problémák gyakran bonyolultak.

Az én problémám is bonyolult a blogoddal.

Nem az a bajom, hogy szidod az orvosokat.

Én is szidom őket. Ennyire extrém sztorim nem volt eddig, de sok kis bajom a hozzáállásukkal nekem is volt már rengetegszer. Az inkompetenciájukkal is. Sőt, családi, baráti körömben voltak rettenetes dolgok, pár orvost nagyon szívesen megvernék, annyira, hogy ne tudja használni a kezét, ne tegyen több kárt. És nem vétlen, jószándékú hibákról beszélek.

Tehát nem az a bajom, hogy szidod az orvosokat.

Az orvos ismerősöm meg csak annyit lát, hogy a blog önmagát úgy definiálja, hogy na, itt lehet szidni az orvosokat.

És ez ellentmond a blog általad sokszor definiált céljának is.

Úgy látom, az igazságot keresed te is. Meg akarod írni a jót is. Meg is írod.

És amit saját esetedről írsz, már rég nem azért érdekes, mert lehet szörnyűlködni az orvosok hibáin. Igen, ez is része. De csak része.

Pont ezért jó a blogod. Mert nem elvakultan szid, hanem kiegyensúlyozott, őszinte, saját, nagyon emberi és valódi képet ad egy durva, intenzív, elképzelhetetlen szenvedést és érzések egész skáláját felvonultató történésről. Van itt spiritualitás, aminek nagyon örülök: olvastam már olyan blogot, ahol a halál közelsége nem érintette meg a szerzőt, maradt ugyanaz, aki volt, nem lát tovább az orránál.

Itt nyilván nem erről van szó.

Szerintem a blogod keresi önmagát. Sok blog ezt teszi, talán szinte mindegyik. Te ezt a keresést próbálod tagadni, úgy teszel, mintha ez egy orvosi rémtörténetes blog lenne.

Pedig nem az. Csinálhatsz belőle azt (a héten épp ezen leszel), az is érdekes téma, az is fontos... csak épp a Kanossza-történeted nem vegyül vele jól. A kettő külön blogot érdemelne. A te történeted más műfaj, más kategória, más regiszter. Kevésbé közügyekkel foglalkozik, de paradox módon mivel sokkal mélyebb, mégis egyetemesebb.

Na, elmondtam.

Ígérem, többet nem zaklatlak a témával. Tied a blog, úgy alakítod, ahogy akarod. Én olvasni fogom továbbra is, mindkét téma nagyon érdekel külön-külön.

@Pók: Biztos lesz, akinek nem esik le:

"Én speciel az orvosokat védem, és nem tartom rossznak az egészségügy helyzetét, és a blogodból sem szűrtem le, hogy milyen súlyos állapotok vannak."

Ez természetesen nem igaz. Nem védem őket, rossznak tartom, és lejött.

Csak most mintha ezt sütnék rám.