Ez a hét eddig az autóbalesetekből adódó rövidebb vagy hosszabb kálváriák jegyében telt. Pénteken egyik kedves olvasóm gyermekkori balesetéből adódó kamaszkori orrműtétjének kellemetlen utóhatásaival ismerkedhetünk meg.

Kérem, legyenek olyan kedvesek, aktivizálják magukat, mert még azoknak is elmegy a kedve a történetük megírásától, akik már alig tudják magukat türtőztetni. Arról már nem is szólva, hogy pozitív visszaigazolások híján elszontyolodok, és akkor sosem fogják megtudni, miként folytatódott kanosszám. Pedig számos tanulságos élménnyel szolgálhatnék...

Történetem még megboldogult fiatalkorom felhőtlen és buzgó éveiben esett meg. 
Épp átverekedtem magam az érettségi embert próbáló buktatóján, s megmásztam az egyetemi felvételi lankás dombjait is. 
Ekkor még úgy gondoltam, szabadságom utolsó nyara jött el, 
s eme vízválasztót mivel is lehet jobban emlékezetessé tenni, mintsem a magyar egészségügy berkeibe tett látogatással?



A probléma gyökerei egészen kiskoromig eredeztethetőek. Ekkor történt ugyanis, 
hogy egy megindító John Wayne filmet néztem első városi lakásunk nappalijában.
 A filmbe sikerült olyan hévvel beleélnem magam, hogy a szófán ülve egy ütemre galoppoztam a pusztát átszelő cowboyokkal. 
Felbuknom is sikerült, orral az asztal szélének. Ki is mentem a konyhába, két marokra fogva vérző fejem. 
”Anya, baj van.” 

Bevittek, összevarrtak, nappal is pizsamában voltam, kiengedtek, kaptam fagyit. 
Itt vége is lehetne a mesének, de aztán növekedésem során feltűntek a szövődmények.


Nehéz légzés, folyamatos megfázás, orrfolyás, rossz alvás.
 Ki is derült, orrsövényem ferde, akár egy pedofil lelkületű pap hajlama. 

18 éves kor előtt nem volt ajánlott a beavatkozás, mert addig a szervezet még gyorsan változik, megvártuk hát, míg elértem a megfelelő kort. 
Az orvosok a beavatkozás előtt elküldtek allergiavizsgálatra (nem eszel reggelit, beállsz a labornál a sorba, 
három óra múlva levesznek két hektó vért, s utána ájuldozva majszolod a kiflit.)
 Kiderült, allergiás vagyok a zellerre, a csokira és a borsóra, de levegőben terjengő növényi pollenre nem.


Immár semmi nem állt közém és a csodás kórházi beutalás közé.

 Még jó kedvvel vetettem magam a háromszemélyes kórterem magasított, és rugóhiányos ágyára.
 Kaptam ugyanis szüleimtől egy könyvet (A rock 50 éve), melyre már régóta vágytam. Reméltem jó részét ki tudom majd olvasni míg bent leszek. 
Orrsövényeseknél alapvető szabály, hogy csak orrsövényesek mellé fektetik őket, merthogy horkolnak, szóval horkoljanak csak egymásnak. 
Én nem horkoltam soha (tanúk állították), szobatársam, egy negyvenes cingár fazon, aki haját az orra alatt hordta, merthogy feje búbján már nem volt, 
azonban horkolt mint a fába szorult féreg. Egyébként sem alszom jól idegen helyen, de miatta szinte szemernyit sem hunytam le a szemem. 



A bevonulásom napján, délelőtt, az orvosok jól felmértek, megegyeztek hogy mehet a jöhet. Délután kaptam egy fakó fehér köntöst, aminek egyik oldala hiányzott. 
Néztem, hogy akkor most ki fog látszani a micsodám vagy akkor hogy? Erre a nővér szánakozó pillantások közt tudtomra adta, hogy fordítva kell felapplikálni a cuccot, 
és a fenekem fog kikandikálni a külvilágra.

 Kaptam is bele rögtön egy erős érzéstelenítő szurit. Majd hordágyra fektettek. Kisvártatva egy helyben repültem 
és sosem találtam még plafont ennyire érdekesnek. Magamban kislányként visongtam ahogy áttoltak a műtét tetthelyére. 
Rövid parkolás után betaxiztak a műtőbe. Felültettek egy székre, mögém állt egy fickós nővérke, és erős mancsait vállaimra helyezte.
 Ennyi volt a biztosítás. Csak mellékesen jelzem hogy az utánam következő hölgyet ágyra szíjazva műtötték. 



A doki betolt egy tűt az orrlyukamba. Nem szúrt meg, helyi érzéstelenítőt fecskendezett az orrjárataimba. ami gyorsan le is folyt a torkomba. Gégém olyan nehéz lett, mint a Stonehenge egyik alkotóköve, nyelni nem tudtam. Ekkor néztem farkasszemet az első szikével. 
A doki lazán kapargatta a bőrt meg a porcokat az orromban, még majdhogynem fütyörészett is hozzá, én meg figyeltem. Olyan érzésem volt, 
mintha valaki kötelet kötött volna a koponyámra, és az orromon át, jó messziről, erősen rángatná. Fájdalmat nem éreztem.
 
Aztán a doki megakadt, mint a négyes metró fúrópajzsa. Nem bírt a makacs ferdüléssel. Hát, elő is kapta a vésőt meg a kalapácsot. 
A vésőt az orrjáratomba illesztette, és kipp-kopp, kikopogott játszottunk. Körülbelül mintha légkalapáccsal bontott volna szét.

Azután kész is volt. 
Kaptam kétszer három, érzéstelenítőbe és fertőtlenítőbe mártott tampont az orromba, később a tükörben láttam, hogy nem enyhén felfúvódott tőlük az arcom. 
A kijárat elé pedig kaptam egy úgynevezett parittyát, kötéllel körbefont vattagombócot, ami felfogta a kiszivárgó vért és egyéb folyadékot. 
Na most, az én orrom sztahanovista szorgalommal folyt, ezért szinte tízpercenként meg kellett fordítani a vattát, mert marhára irritálta a bőrömet. 

A parittyakészletem véges volt, óránként kellett cserélnem a szerkezetet a fejemen, a bőröm pedig megállás nélkül viszketett. 
Az éjszaka közepén fogyott el az első adag, az éjszakai nővér pedig visszazavart a kórterembe, amikor kérni akartam még. 
Ne legyek már nyámnyila, bírjam ki reggelig. 



Másnap echte zombi módjára bóklásztam. Aludni nem tudtam, szemem folyton félig lecsukódva fityegett. Enni nem kívántam, beszéd helyett 
alig hallható motyogás buggyant csak ki számon, akárhányszor kommunikálni próbáltam a külvilággal. Anyám meglátogatott, s próbálta tartani bennem a lelket. 
A tőle kapott joghurtból kicsit tudtam enni, bár vigyázni kellett, nehogy vér csöppenjen bele, miközben fogyasztom. 

Emlékszem, volt bent egy mogyoróbarna hajú, szépen arcú lány. Merő mosoly és báj teremtés. Mandulaműtét miatt volt az osztályon, 
és a vele egy szobában elszállásolt gyerkőcök felett bábáskodott. Próbált engem is felvidítani, de nem igazán tudtam mit kezdeni vele. 
Beszélgetni alig, a társalgóban ülni még annyira sem tudtam, a TV nem tudott lekötni, csak feküdtem az ágyamban, és néztem ki az ablakon, még este is.

Fizikai erőnlétemről csak annyit, hogy nem tudtam megnyitni a csapot a zuhanyzóban, míg az éppen arra kószáló nyolcvan körüli bácsi kérésemre. egy laza csuklómozdulattal be nem indította. 

A harmadik napon, az engem műtő fiatalabb orvos kivett egy-egy tampont az orromból. Mivel nem volt erős vérzés, megígérte, másnap kora reggel kivesszük a maradékot is. 
Az enyhülő nyomás miatt sokkal jobban éreztem magam, már alig vártam a beígért beavatkozást. Szerencsétlenségemre a barna lány még aznap távozott, láttam, ahogy mosolyogva integet hátrafelé, mikor elhalad a folyosón, a kórtermem előtt. Azóta sajnálom, hogy nem beszélgettünk többet. 



Másnap reggel a dokik megejtették a reggeli vizitet, majd tovább vonultak, én meg vártam a feloldozást, ami csak nem jött el. 
Kilenc után felálltam, lokalizáltam az orvosom, aki azt mondta, majd ebéd után kivesszük, ami kivehető. 
Én meg közöltem vele, hogy nem, most, azonnal. Ki! Addig még nem töltöttem forró éjszakákat hölgyekkel, ezért nem tudhattam, milyen érzés, de úgy becsültem, egészen orgazmusközeli élmény volt, ahogy a négy tampon kikerült. 
Telivéreztem pár zsebkendőt, majd hátradőltem. Sikerült elszundítanom. A szobatársam olyan jól érezte magát a tamponok nélkül, hogy elkéredzkedett orvosainktól, 
az éjszakát barátnőjénél töltötte, én pedig végre hunytam egy kicsit éjszaka. 

Másnap reggel nagyokat szippantottam a friss kórházi levegőből szabad orrnyílásomon át, merthogy csak a jobboldali volt áteresztőképes. 
Orvosomnak mondtam is a vizitnél, hogy mi a helyzet. Később bele is kukkantott az elzáródott baloldali járatba. 
Egy kocsonyaszerű, vörös cékladarabot húzott elő orromból, alvadt vért. Máris jobban kaptam levegőt. 


Még aznap elhagyhattam a kórházat, ugyan még két héten át vissza kellett járnom kontrollra. 

A doki minden alkalommal megríkatott, ugyanis látogatásaim során egy fémpálcát dugott fel az orromba, melynek végén gyógykenőcsös vatta pihent. 
Ettől aztán azonnali hatállyal könnybe lábadtak szemeim. 
Ez a pörkösödés ellen volt, bár ugyan nekem a pörkökről középfölde tömzsi, szakállas törpjei jutottak eszembe, bizonyára nem örültem volna neki, ha sebeim pörkösödnek.

 Még egy jó ideig száraznak éreztem az orrom, és sokat szipogtam, de azóta is folyton meg vagyok fázva, és mindig van nálam elég zsebkendő.


Ennyi hát az én történetem.