Újabb megrázó történet landolt a vizit drótpostaládájában. Egy 18 esztendős sportember kicsit lazán vett egy sérülést. Az alábbiakban tíz gipszben töltött hónapjának hetének eseményeivel ismerkedhetünk meg.

Jó napot, kedves Vizit.blog!

Szia Kanossza!

Nekem is van egy nem túl vidám, de happy enddel zárult történetem. Ha gondolod oszd meg az olvasókkal! A formázást rád bízom, ha nem baj. Nem tudom, hogy a blogba mit, hogy lehet beilleszteni.

Úgymond kölyök koromban sokat sportoltam. Foci, kosárlabda és kerékpár – ezek voltak a favoritok, de a kosárlabda volt az amit egyesületi szinten is űztem. Mindenhová kerékpárral jártam mert imádtam a közlekedésnek ezt a fajtáját és imádom a mai napig. Éppen ebből kifolyólag előfordultak kisebb-nagyobb balesetek az életemben. Az egyik ilyen balesetet és annak következményeit írom le most itt neked.

Tehát 19 éves voltam, éppen túl a honvédség nagyszerű intézményén, mivel a középiskola elvégzését követően, 18 évesen rögtön berántottak egy évre. Egy szép tavaszi napon arra gondoltam, ideje visszailleszkedni a társadalomba. A szocializálódást elősegítendő felkeresem a közeli kosárpályán régi barátaimat és dumálunk, mozgunk kicsit. Le is tekertem délelőtt 9-kor a pályára és az ott talált ismerős és ismeretlen arcokkal játszottunk pár órát. Jól éreztem magam, szép idő, szabadság. Csak a szerelem hiányzott, de ezzel még nem foglalkoztam túlzottan akkoriban.

Kora délután, megéhezvén haza indultam hogy a kellemetlen morgó érzést a gyomromban megszüntessem az édesanyám által készített ebéddel. El is indultam nagy hévvel a szokásos útvonalamon ahol az elmúlt egy évben történhetett valami baleset, mert a vasúti aluljárón, amin korábban mindig áttekertem, a gyalogosokat az autósoktól elválasztó korlát el volt törve és jó 30-40 centit belógott a járdára. Sajnos a fennmaradó hely elég szűk volt és akkoriban még nem szálltam le a szűk helyeken a kerékpárról mert éreztem magamban annyi önbizalmat, hogy megoldom az ilyen feladatokat. Most is így gondoltam. Mivel a közvilágítás nem működött az alagútban és a sebességem sem volt lassúnak mondható, utólag cseppet sem meglepő módon, rosszul mértem fel a korlát törött része folytán rám leselkedő veszélyt és annak rendje-módja szerint nekirongyoltam. Egész pontosan a bal térdemmel találtam telibe szemből, majd amikor a korlát a „megfelelő” mélységig jutott a térdemben és megakadt a térdkalács alatt, a lábam kifordult és mivel a lendület vitt tovább kaptam még egy ütést. Így két lukkal a térdemen sikerült abszolválnom az aluljárót.

Elsőre nem tűnt vészesnek a dolog, de amikor leszálltam a drótszamárról már éreztem valami nem stimmel. Kibicegtem a napfényre és leültem az aluljáró melletti lépcsőre. A lábam erősen vérzett és nemhogy kötszer, még papírzsebkendő sem volt nálam. Nagyjából 10-15 perc nyűglődés után, úgy a századik elhaladó autó fiatal hölgy sofőrje parkolt le mellém és kérdezte meg, miben tudna segíteni. Én jeleztem neki, hogy néhány papírzsepi jól jönne, de amikor meglátta a térdem előkapta az elsősegély dobozt a kocsiból és bekötözte a lábam. Ezek után megkérdezte elvigyen-e, vagy haza tudok kerekezni? Én biztosítottam róla hogy minden rendben hazamegyek nincs gond. Persze ekkorra annyira elzsibbadt a térdem, hogy nem is éreztem a fájdalmat, ezért nem gondoltam, hogy nagyobb baj lenne. Nagyjából másfél kilométert bicajoztam hazáig.

Amíg a zsibbadás tartott, hazaértem és ekkor konstatáltam, hogy a kötés átvérzett, jó lenne cserélni és tusolnom sem ártana, mert kicsit beszagosodtam testgyakorlás közben. Mire hazaértem, Édesanyám már elment dolgozni. Ugyan az ebéd az asztalon várt, de az engem ért trauma miatt elmúlt az étvágyam. Megtisztálkodtam és a sebeimet is szépen körbe tisztítottam, de magát a sebet nem piszkáltam. Miután végeztem, leültem tévézni. Körülbelül 3 óra elteltével fedeztem fel, hogy a sebemből még mindig szivárog a vér. Kezdtem rosszul érezni magam, a lábam is baromira sajgott, szédültem, lesápadtam. Ennek már a fele sem tréfa, gondoltam és elmentem az SZTK-ba. Gyaloglást terveztem, de a buszmegállóig alig bírtam elvonszolni magam annyira fájt a térdem, így végül hívtam egy taxit és azzal küzdöttem le a három buszmegállónyi távolságot.

Szerencsére csak ketten voltak előttem, így hamar bejutottam az ambulanciára. A doki nem volt a szobában, mert épp a másik szobában konzultált a kollégájával az előző beteggel kapcsolatos teendőkről. Az asszisztensnőnek adtam elő a panaszom. Felültetett az ágyra és elkezdte lefejteni a térdemről az általam készített csecsemőfej nagyságú kötést. Mire kibontotta megérkezett az orvos, neki is elmondtam mi történt. Szemrevételezte a vérző sebet, megnyomkodta az ízületet. Kérdezte fáj-e? Miután jeleztem, hogy nem; ellenben a seb marhára feszül, mindenféle figyelmeztetés nélkül a két kezével, a 2-2- mutató és hüvelyk ujjaival közre fogta a nagyobbik sebet és mint aki egy hatalmas pattanást akarna eltávolítani, elkezdte összenyomni a seb környékén a bőrt. Hangos sziszegéssel reagáltam, miközben féldecinyi alvadt vért masszírozott ki a sebből. A sebfeszülés alábbhagyott, de a térdem újra elzsibbadt. Ezek után fertőtlenítette a sebet és bekötözte. Miután végzett, megkért, menjek át a közeli kórház baleseti sebészetére és mutassam meg egy szakorvosnak.

Így is tettem. A 3-4 órányi várakozás közben a lábam még mindig vérzett. A baleset óta eltelt 6-7 órában elvesztett vérmennyiség miatt már ájulás környékezett. Ezt egy arra járó betegszállító szerencsémre észlelte és mielőtt lefordultam volna a székről,  egy pohár kávét nyomott a kezembe és megitatta velem, majd felállított és bekísért az egyik kezelőbe. Pár perc múlva sebészt is szerzett, aki lefejtette az időközben teljesen átvérzett kötést, megvizsgált, majd elküldött röntgenre. Visszaérkezvén a felvételekkel felfektetett az egyik ágyra, megnézte a képeket, közben elmondta, hogy össze fogja varrni a sebet, de előtte még megnézni, nem sérült-e valami odabent. Helyi érzéstelenítést kaptam, majd a doki, hogy szemléltesse milyen mély a sebem, a gumikesztyűs kezének mutató ujját belenyomta a sebbe. A legfelső ujjpercét teljes egészében befogadta a mélyedés. Azután a lábam fölé hajolva, a fejére csatolt lámpa fényében, egy csipesz és egy szike segítségével elkezdett matatni. Eltávolított némi alvadt vért, levágott a seb széléről egy kis bőrcafatot, újra kitisztította és összevarrta mindkét sebet.

Miután végzett, ismertette a helyzetemet:
- Fiatalember! Önt 3 milliméter választotta el attól, hogy operálni keljen a lábát és térdprotézist kapjon. Ekkora távolság volt az ízületi üregig. Ha annak a fala átszakad, akkor a térdkalács menthetetlen. A vérzést azért nem sikerült elállítaniuk, mert megsérült az egyik mellékartéria.
- Hát, ez nagyszerű! Mekkora mázlim van, hogy összerakta a lábam és nem történt nagyobb baj! – mondtam.

Hazaküldött és mondta 3 naponta jönnöm kell kontrollra. Szerinte két hét és rendbe jövök. Kaptam egy szorítókötést a térdemre és hazamentem. Jártam kontrollra, ahogy mondta. Ilyenkor fertőtlenítette a sebemet és újrakötötte. Mivel elég mozgékony gyerek voltam, nem tudtam a seggemen ülni két hétig. Fel-alá mászkáltam a lakásban, leszedtem a pólyát a lábamról és süttettem a napon a sebet, hogy gyorsabban gyógyuljon. Az ostobaságaimnak meg is lett az eredmény.  Egyik alkalommal, amikor a számítógépet megunva tévénézésre akartam váltani, a két szoba közötti távolság megtétele közben rosszul léptem a sebesült lábammal. Először semmi fájdalmat nem éreztem, ezért nem is gondoltam rosszra, csak az apró roppanás zavart amit akkor hallottam, amikor megbicsaklott a térdem. Lefejtettem a kötést és szomorúan konstatáltam, hogy két varrat kiszakadt a sebből és  a varrat alatt már összeforrt, gyógyulófélben lévő kötőszövet erősen váladékozik. Felhívtam az orvosomat, kérte menjek be hozzá. Mikor meglátta, mi történt, nem dicsért meg.

Letolt kicsit a varratok kiszakadása miatt, majd azt mondta, a váladékkal kapcsolatban ne aggódjak, már úgy is ki akarta venni a varratokat, mivel a hús összeforr, márt csak a seb felülete van hátra, azt fertőtleníti és jól meggyógyulok. Nos, csak ez a jól meggyógyulok, ez nem akart összejönni sehogyan sem. A fertőzés a következő 2 hét alatt sem múlt el. Közben minden harmadnap fertőtlenítésre és kötéscserére került sor. Ekkor már a doki is kezdett morcos lenni és arra gyanakodott, hogy túl sokat mozgatom a lábam, önszorgalomból cserélgetem a kötést. Elkerülendő a térdem mozgatását, hirtelen felindulásból kaptam egy bokától ülepig terjedő, sínnel kombinált gipszet és a seb erőteljesebb váladékozása, valamint a térdemen lévő seb begyulladása miatt ekkortól már naponta kellett kötözésre járnom. ez idő tájt még híre sem volt a mostani süllyesztett padlós buszoknak, így a tömegközlekedéssel járó kellemetlenségekkel naponta szembe kellett néznem. Az eltelt 8 hétben 5 röntgenen estem át, de így sem találták a lassú sebgyógyulás okát. Végül be kellett feküdnöm pár napra, hogy elvégezhessenek néhány diagnosztikai vizsgálatot, köztük AIDS tesztet is, mert immunrendszeri problémára gyanakodtak.

Egy hatágyas kórterem hatodik lakója lettem. A szobatársaim mindegyike az idősebb korosztályt képviselte. A legfiatalabb betegtársam is idősebb volt 70 évesnél. Ötük közül hárman csak vegetáltak. A szenvedésük nagyon megviselt. A szükséges vizsgálatok elvégzése után úgy engedtek haza, hogy semmi bajom, az AIDS jelenléte nem igazolódott, az immunrendszerem maga a tökély. A hazatérést követően, csupán a sebek váladékozása és szürke, fekélyre utaló színe árnyékolta be a boldogságomat. A kilencedik hét úgy indult, hogy a szokásos kórházi látogatásomkor a kezelő orvosom mellett, egy másik kórházból érkezett orvos is megvizsgált. Újabb röntgen következett, majd a konzíliumra hívott főorvos úr hosszasan tanulmányozta a felvételeket, odahívta az orvosomat, pusmogtak valamit és gesztikulálva egy pontra mutatott a térdem környéké

A diskurzus befejeztével nekem is elmagyarázta mit talált. A térdemet érő ütés olyan erős volt, hogy a két seb között egy üreg keletkezett, amit feltöltött a baleset alkalmával keletkezett szennyezett vér, amitől a kötőszövetben gyulladást okoz, melynek megszüntetése céljából ő most feltárja a sebet, kitisztítja és betesz egy katétert. Így is történt. Miután megérkezett az asszisztensnő a főorvos úr mindennemű érzéstelenítés nélkül egy bemetszéssel felnyitotta a már összeforrt húst, majd a röntgenen talált üregig hatolva behelyezett egy dréncsövet a váladékozó sebbe.

Szerencsémre a nővérke elég erősen belém kapaszkodott, hogy le ne essek az ágyról, mert mi közben üvölteni támadt kedvem a fájdalomtól (persze egy hang nem jött ki belőlem) az ájulás környékezett. A nővérke a küzdelem közepette tudtára adta a doktor úrnak, hogy náluk az ilyen ambuláns műtéteket is helyi érzéstelenítésben szokták elvégezni. Nem volt könnyű, de túl voltam rajta. Legalábbis, ekkor még így gondoltam.
A beavatkozás után ugyanis, visszatért a korábbi kezelőorvosom, hogy egy 20 milis fecskendőnyi hydrogen peroxid és az asszisztens segítségével kitisztítsák az üreget. A friss seb belsejében lévő cső végébe pumpálták az oldatot, majd bekötötték a lábam és visszadugták a gipszbe. A csövet bent hagyták és két naponta megismételték ezt a tisztítási műveletet egészen addig, amíg a csőből már nem folyt váladék. A seb 3-4 alkalom után bezáródott.

Az utolsó kötéscserémen, 3 hónapnyi küszködéssel és 10 gipszben töltött héttel a hátam mögött boldogan vettem tudomásul, hogy fej vagy írással döntött orvosom arról, hogy levegye- e a gipszet vagy sem :) Szerencsére nyertem így boldogan tértem haza immár gipsz nélkül, kezemben a zárójelentésekkel. Meggyógyultam. A Térdem azóta ugyan érzékeny az időjárás-változásokra, de tudok kerékpározni, focizni és kosárlabdázni!:)

Hát ennyi az én kis történetem. Köszönöm, hogy közzéteszed és jobbulást kívánok minden betegnek köztük neked is!