Előzmények:

Vészjósló prológus

Cseberből vederbe

A második műtétre és a beavatkozást követő rehabilitációra túlzás nélkül pokolinak nevezhető körülmények között került sor. Egyik harcedzett barátom utóbb bevallotta, hogy a látogatását követően rátört sírás után negyedórát kellett az indulásra kész állapotig várakoznia autójában. 

Elérkezett hát a megfelelő időpont: a szóban forgó specialista a csontvelő megtisztítása céljából harmadik nekifutásra végrehajtotta a műtétet. Eredeti elképzelése az volt, hogy az antibiotikumot tartalmazó golyócskákkal felszer felszerelt sebészeti fémből készült láncot a térd felől helyezi be, ezért a térdkalácsomat átfúrva csatornát nyitott a velőüreg irányába, azonban olyan mértékben meszesedett csontszövetbe ütközött, hogy inkább a lábszárcsont felnyitása mellett döntött. A tybiát tibiát 15 centiméteres hosszúságban, harántirányban kinyitotta, a csontvelőt kikaparta, majd fertőtlenítés céljából antibiotikumot tartalmazó Septopal-láncot helyezett el a velőüregben. 

A műtétet követően az egyik nagyon kedves nővér az előző epizódban már említett megfigyelő kórterem egyik nagy felületű ablaka melletti, déli fekvésű ágyában helyezett el, ahol az amúgy szerény hatásfokú árnyékolástechnika alkalmazásáról is megfeledkezett. Inni a beavatkozást követően órákon keresztül nem kaptam, miközben konok rendszerességgel fenyegettek, hogy amennyiben hamarosan nem produkálok vizeletet, kanült katétert helyeznek a hímtagomba. Az utolsó felszólítást követő percekben megérkezett barátnőm, aki azonnal megitatott, majd megnyitotta a mosdó vízcsapját. Azért a reflexek még működtek. Ekkor belépett a kedves nővér, és elégedetten konstatálta az eredményt.

Másnap a zsúfolt kórtermek egyikében helyeztek el, ahol a tőlem nagyjából két arasznyi távolságban lévő szomszédos ágyon fekvő MRSA-fertőzöttől én is elkaptam a betegséget. Ezzel csak jóval később, járóképességem visszanyerését követően szembesültem, amikor egy kötözés alkalmával, várakozás közben megpillantottam néhány óvatlanul a helységben felejtett kórlap tetején a sajátomat, melyen nagyméretű, piros betűkkel ez állt: MRSA.

Mindez a helyszűke, és a sebek kitakarásával járó hosszas vizitek ismeretében utólag nem meglepő.

A beavatkozást követő héten gyógytornászok segítségével kezdetét vette a rehabilitáció. A gyakorlatokat kezdetben az ágyban végeztem, majd két hét elteltével megpróbáltak lábra állítani. Ez részben sikerült, de sajnos a műtött végtagra még mankó segítségével sem tudtam ráállni. Ebből adódóan járókeret segítségével közlekedtem.

A székeléssel járó toalettlátogatásokat – a nehézkes közlekedés és az említett, igen körülményesen végrehajtható higiéniás rutinfeladatok miatt – gondos előrelátással kellett megterveznem.

Nem tudtam kibékülni a helyzettel...