Bevallom, kanosszám kilátástalan periódusaiban úgy tűnt számomra, hogy az átélt sorscsapásokat személyre szabottan osztotta rám a Gondviselő. Azonban egyik kedves olvasóm megrázó története révén újra gátlástalan szakszemélyzeti hanyagsággal, rosszindulattal és pökhendiséggel voltam kénytelen szembesülni.

A hossza okán két részben – ma és holnap – közreadott levél többszöri átolvasása után felmerült bennem, vajon a történetben szereplő egészségügyi szakembereket miféle elképzelés vezérelhette a pályaválasztásban? Miközben a pácienseket csupán munkadaraboknak tekintik, nem ők váltak-e biorobotokká?

Kedves Kanossza!

Gratulálok a balogjához! Igazán kár, hogy van rá igény..

Sajnos rengeteg személyes élményem van a magyar egészségügy állapotáról – és persze köztük van néhány nagyon felemelő történetem is, olyan orvosokról, akik megőrizték emberségüket ezek között a körülmények között is. De sajnos nem ez a jellemző.

Néha kimondottan az a benyomásom, hogy én a magyar egészségügy egyik „nagy tesztalanya” vagyok – egy olyan személy, aki meglepően gyakran esik a hibaszázalékba. Első mély benyomásaim negyedszázaddal ezelőttről származnak. Sajnos már kamaszlányként belekóstoltam abba, milyen az, ha az ember nem a rutinszerűen ellátható esetek közé tartozik, mert valami viszonylag ritka problémája van. Ettől aztán elég gyanakvóvá és öntudatossá váltam a "rendszerrel" szemben – ami, mint az alábbi történetből is kiderül, nem mindig előny.

Gondolom, ebbe a blogba elsősorban a legújabb sztorikat várja, hiszen mégiscsak azon lenne érdemes e kritikai észrevételek révén változtatni, ami VAN.

Amennyire én látom, ugyanaz van, mint 25 évvel ezelőtt. A gyógyszerek, a műtéti eljárások ugyan fejlődtek, ami nem lebecsülendő, ám a szemléletmód, a hozzáállás alig.

 

Tehát a legújabb történetem:
 
Kamaszkorom óta nagyjából évente jártam nőgyógyászati szűrésre. Elég komolyan vettem, annak ellenére, hogy kifejezetten egészséges életmódom okán nem tekintettem magam a kiemelt rizikócsoportba tartozónak; ám a családomban különösen sokan haltak meg rákban, többek között az anyám is, mégpedig nagyon fiatalon.

Pár éve kezdődött saját kanosszajárásom. 35 éves voltam akkor, épp elmentem a szokásos szűrésre, ezúttal kis csúszással, 14 hónappal az előző, negatív eredményű szűrés után. Komolyabb panaszom nem volt, enyhe krémes folyást tapasztaltam egy-két hónapja a menstruáció előtt, semmilyen más tünettel nem társult, ez volt minden. A fiatal orvos – akit életemben először láttam, az sztk-ban – lelkiismeretesnek tűnt. A vizsgálat során falfehéren közölte velem, hogy szerinte nagy baj van, mert óriási méhszájsebem van, és amint hozzányúl, annyira vérzik, hogy kenetet sem tud venni.

Nagyon megijedtem.

Azonnal tapasztaltabb szakember után néztem. Több ismerősöm is ajánlotta azt a nőgyógyászt, akihez ezután elmentem. Egy különösen jó hírű kórházban dolgozott, vérprofinak tűnt, adott egy vérzéscsillapító gyógyszert és pár napon belül levette a kenetet. A lelet úgyszólván tökéletesen negatív lett: P2, nyoma sincsen rosszindulatú elváltozásoknak, sem egyéb kóros állapotnak. Az orvos megnyugtatott, hogy amíg a leletem ilyen szép, addig semmi okom nincsen aggodalomra. Menjek hozzá háromhavonta, hogy a valóban elég nagy méhszájsebet figyelemmel kísérhessük, és reménykedjünk benne, hogy magától elmúlik, ahogy az gyakran előfordul.

Jártam háromhavonta, közben a folyásom romlani kezdett, ha nem is volt folyamatosan megfigyelhető, egyre barnásabb lett, és időnként kisebb friss vérzések is tapasztalhatók voltak. Az orvos szerint ennek kizárólag a méhszájseb volt az oka, mivel a kenet értékelése a következő alkalommal sem romlott. Bár a seb kiterjedése enyhén csökkent, panaszaim tovább súlyosbodtak, ezért konizációt (a méhszáj felületéből történő kimetszést) és egészségügyi küretet javasolt. Megkérdeztem tőle, hogy miért látja szükségesnek ezt a beavatkozást – különös tekintettel a küretet – hiszen a konizáció célja elég magától értetődőnek tűnt számomra. Az orvos erre igen türelmetlenül közölte, hogy nem ér rá ilyesmit magyarázgatni, különben sem érteném. Mondtam neki, mégpedig továbbra is nagyon udvarias modorban, hogy tanult nő vagyok, és hiszek abban, képes lenne rá, hogy kicsit leegyszerűsítve elmondja nekem a beavatkozás célját. Még idegesebben közölte, hogy ki van zárva, hogy olyasvalakinek, akinek nincsen egészségügyi végzettsége, ő ilyesmit magyarázgatna. Vár engem ekkor és ekkor a műtétre, addig intézzem el a labort!

Eléggé meg voltam rökönyödve, mert úgy tudom, a páciensnek törvényileg garantált joga hogy az őt érintő beavatkozásokról minden tájékoztatást megkapjon, és az különösen felháborított, hogy ilyen tónusban beszélt velem. Semmi okot nem adtam erre.

Elhatároztam, hogy keresek egy másik orvost. "Nagy szerencsém volt", találtam egy nagyon kulturált és alapos dokit, egy hasonlóan jó hírű kórházban. Ő nem sajnálta rám az idejét. Megnyugtatott, hogy a kollégája nyilván csak a műtét után remélt vaskosabb borítékra hajtott, mert az én leleteim nem indokolnak egy ilyen komoly beavatkozást. Ezután megosztotta velem azt a feltételezését, hogy a vérezgetésem hormonális okokra vezethető vissza. Továbbá azt is elmondta, hogy a küretet a konizációval együtt rutinszerűen végzik. Nagyon egyszerű válasz volt. Kábé annyi, hogy „nem tudom, de ez az előírás effajta műtéteknél.” Tulajdonképpen már nem is voltam meglepve, hogy ez az orvos esetleges tudatlanságáról árulkodó szófordulat-típus, ami az előző orvosomnak hiányzott a szótárából. Ritka az az orvos, akinek szerepel...

Elég borzalmas belegondolni is, hogy majdnem az életem múlott azon, hogy úgymond túl önérzetes vagyok a magyar egészségügyben a páciensektől megszokott szinthez képest, az pedig egészen valószínű, hogy most sokkal jobb állapotban lennék, ha nem húzom fel magam az orvos modorán, hanem engedelmesen a szikéje alá fekszem. Nem feltételezem ugyan róla, hogy valóban sejtette, hogy feljebb van a problémáim oka, hiszen ebben az esetben elég egyszerűen elmagyarázhatta volna, mi az előnye egy küretnek az én esetemben. Ha mégis sejtette, különösen felháborítónak találom, hogy esze ágában sem volt velem megosztani a gyanúját. Ha mégis elvégezték volna rajtam azt a kis műtétet, alighanem azonnal kiderült volna, mekkora a baj, és ezzel csaknem fél évet nyertem volna, ami azt jelenti, hogy kisebb volt a daganat, ergo: kisebb lett volna a beavatkozás mértéke. Áttétek nélkül, sokkal jobb állapotban műtöttek volna, valószínűleg nem kellett volna engem kétszer újraéleszteni, most nem kínlódnék a radikális életmentő műtét súlyosan életminőség-rontó következményeivel, vagy legfeljebb sokkal kisebbekkel...