Újabb történet érkezett. Levágott ujjak, vér, szenvedés, egykedvű ügyeletes, majd a végső kétségbeesés pillanatában egy mindent megoldó kötetlen hangulatú telefonbeszélgetés. Száz drámai perc és egy boldog végkifejlet.

Kezdjük rögtön a tanulságokkal – egy mai magyar mese esetében tán nem felesleges az idegek megnyugtatása végett a másik végén megfogni a dolgokat. Tehát azok a bizonyos tanulságok: nagyon jó, ha az ember beszél nyelveket – annál már csak az a jobb, ha van összeköttetése is. A két dolog látszólag nem függ össze. De csak látszólag. A házmesterek operettországában nagyon is.

Tíz éve lettem örök aszfaltkoptatóból, tősgyökeres hetedik kerületiből kertvárosi lakos. No nem a budai hegyek közt, oda sosem húzott a szívem: Erzsébetvárosból Pesterzsébetre mentem, édesanyám is Erzsébet volt, ez a név nekem szerencsét hoz, de legalább életet ad. Szóval kertvárosi lettem, életemben először – mint ez szemantikailag is kikövetkeztethető – egy szép nagy kert boldog tulajdonosa (mindez persze a feleségem hatására történt, én addig nem hittem volna, hogy a zöld szín megnyugtat, nekem abból addig csak a Fradi volt, az meg minden, csak nem megnyugtató).

Ezzel a kerttel kezdődött minden. Pontosabban: a fűvel. Melyet lehet nevezni gyepnek, pázsitnak, mindegy: a lényeg, hogy nyírni kell. (Sok mást is kell vele tenni, vetni, öntözni stb., de az gyerekjáték a heti nyíráshoz képest.) Volt a dolognak egy igazán vonzó szépsége: vehettem végre egy fűnyírót. Amire gyerekkorom óta vágytam. Sose felejtem el, az egyik első BNV-n láttam meg egy piros, benzines gépet, aztán viszontláttam az Astoriához közel egy vetőmagboltban, minden nap arra mentem iskolába, direkte átmentem a túloldalra, hogy láthassam – és akkor tessék, majd ötven évesen megadatik a nagy elégtétel, lett saját fűnyíróm. Sárga, mert pirosat nem lehetett kapni, de ez korszerű, biztonságos, remek.

Az első fűnyírás örömét nehéz megosztani kezdőkkel és beavatatlanokkal – meg se próbálom. A másodiktól kezdve aztán rájön a magamfajta, hogy szép-szép a fűnyírás, de fárasztó, koszos, izzadtságos, a francnak se kell, csak a fűnek, a fűnyíró is sárga, büdös, hangos, igen, ennyit érnek a gyerekkori álmok, amikor éppen megvalósulnak. De a baj, a harmadik nyíráskor történt. Vizes, magas volt a fű (nyilván kimaradt közben egy hét, munkakerülésből kifolyólag, lásd. fentebb…). Nehéz volt a nyírás. Aztán egyszer csak elakadt, lefulladt a gép. Magam, aki még nem nyitottam ki autó motorházfedelét (vagy ha igen, minek…), csak annyit tudtam, hogy ha egy benzinmotor lefullad, akkor az le van fulladva.

Fölnyitottam tehát a fűnyíró kés fölötti fedőlapátját, megnézendő a lefulladás okát.

A fedélen a világ szinte minden nyelvén szerepel egy figyelmeztetés. Ha nem is vagyok poliglott, magára adó értelmiségiként sok nyelven értek-olvasok, tehát könnyedén appercipiáltam a feliratot: BELENYÚLNI TILOS!!! Szerettem a gyártót a túlzott óvatosságért, hiszen nyilván csak arra gondoltak, hogy járó motor esetén tilos a belenyúlás, így, hogy áll, hiszen lefulladt, ugye semmi veszély… azzal fölnyitottam, láttam, hogy egy hatalmas fűcsomó megakasztotta a forgókést, benyúltam, kiszabadítottam a füvet… ...és elindult a motor.

A késen fölül lévő pöcök elkapta a kezemet, és szabályosan ledarálta az ujjaimat. Kertvárosi horror: a kerítésen, a házfalon, a fákon mindenütt vér, ahogy spriccel ki a kezemből. Anyósom szinte elájul, magam is, csak a feleségem van észnél. Szorítókötés, plusz egy hatalmas törölköző az öklömre, be a kocsiba, száguld velem – akin csak egy pálmafás rövidnadrág, koszos fehér póló és strandpapucs – a baleseti klinikára. Én erős férfiként haldoklom az autóban, ő gyenge nőként robog, közben átköt.

A klinikán – addigra az egész fürdőlepedőt átvérzi a kezem – a betegirányítóba küldenek, én már üvöltök, fáj is, ideges is vagyok, szégyellem, hogy fűnyírás közben nem hordom a TAJ-kártyámat és a születési anyakönyvi kivonatomat, de még az újraoltási bizonyítványomat sem, üvöltök, hogy talán EMG-vizsgálatra lenne szükség, bassza meg, mielőtt elvérzem, a hölgy rendíthetetlen, vasárnap van, amúgy is utálja az egészet, sok barom, aki ilyenkor vágja, töri, kúrja el. Aztán mégiscsak bejutok az orvoshoz. Mondom, kurvára fáj. Mondja: elhiszi, de fájdalomcsillapító az nincsen, ez csak egy vasárnapi ügyelet, de ha a feleségem elmegy a Blahára, ott van egy nyitva tartó gyógyszertár, ott vehet pirulát, addig én menjek el a röntgenre.

Mintegy fél órával később, már-már beletörődve a fájdalomba, de ép bal kezemben a röntgenfelvétellel, visszajutok a tanácsadó orvoshoz. Hümmögve nézi a felvételt, ráncolja a homlokát, mély levegőt vesz, látszik, hogy rossz hírt akar közölni, de az is nyilvánvaló, hogy ezt be akarja bugyolálni valamibe, mégiscsak emberből van ő is: - Szeret maga körmöt vágni? – fordul hozzám összekacsintó-szégyenlős félmosollyal. Közel vagyok ahhoz, hogy szájon töröljem, de nem tudom, mire akar kilyukadni, ezért válaszolok: - Ki szeret? – Látom, hogy ezt a választ várta, mert megkönnyebbülten szakad ki belőle a vallomás: - Na, mostantól erre kevesebb gondja lesz, a jobb kezén ugyanis minden ujjának minimum a felső percét csonkolnunk kell.

A szavak ott maradnak a levegőben, együtt érző bárgyú mosolyától kísérve. Én pedig elképzelem magam. És nem tetszik a látvány, az érzés, a rám váró bénaság. – Feltétlenül…? –kérdeném, de közbevág: - Igen. – Nem lehetne konzultálni valakivel? – Minek? Azt hiszi, nem értek hozzá? – Nekem ekkor már mindegy: - Igen, azt hiszem. És most azonnal hívjuk föl ennek a klinikának egy orvosát, aki kézsebész, aki a barátom, tőle akarom hallani!

Most gyűlöl. De látja, hogy ölni fogok, fölveszi a telefont. Félremegy a paraván mögé, de hallom minden szavát: - Szevasz. Itt van egy beteg, lenyírta az ujjait. Azt mondja, a barátod… Igen, a fölső percei szilánkosak, mondtam, hogy csonkolni kell… Tudod, félő, hogy bármi bent marad és akkor… Nem, annyira nem vészes… Tényleg a barátod? … Ja, ezt nem is gondoltam… Tényleg, ő csinálta azt a műsort? … Hát ha tényleg a barátod, megpróbálhatom.

Kijön a paraván mögül. Mosolyog. Átadja a barátom üdvözletét. Hív egy másik ügyeletest az ambulanciára, engem meg átkísér a műtőbe. Azt mondja, ez lesz vagy másfél óra, de most mindjárt összerakjuk a kezemet. Mondom: - Hát mégis lehet? – Kicsit sem szégyellősen, mintha nem lenne már közös múltunk: - Hát persze, mindig van kiút, nem szeretném, ha nyomorultul érezné magát…

És immár akad fájdalomcsillapító, és én fekszem a műtőasztalon elefántnyi helyi érzéstelenítések után, ő babrál, és közben kérdez színészekről, műsorokról, immár barátok vagyunk, 100 perc után azt mondja, készen is vagyunk, szerintem minden rendben lesz, minden ujja működni fog (és ma már elmondhatom: igaza lett, remek munkát végzett). Úgy nézek ki a műtét után még hetekig, mint Ollókezű Edward, a frászt hozom mindenkire, de meggyógyulok. Nem vágták le az ujjaimat, mert ismertem valakit, aki ismerte azt, akinek az lett volna a legegyszerűbb, ha csonkol. Hogy nekem kevesebb gondom legyen a körömvágással. Lehet, hogy ez az egészségügyi reform kérdése? Nem hiszem. Ezen egyetlen reform sem segít. Én azóta ritkán vágok füvet. És gyakran sikoltok fel álmomban, immáron tudva, hogy ami lefulladt, az még beindulhat: szeretem Magyarországot!