Amikor anonimitást kérő olvasóm történetét végigolvastam, előbb érintettségem okán összeszorult a torkom. Azután megelevenedtek bennem kanosszám azon korszakának emlékei, amikor egy akupunktúrás kezelésen járva, a kínai orvos azt mondta: az ember sok mindent kibír. Ezt tudjuk – mondtam – de ennyit? Akkor két műtéten voltam túl, és a következményekbe majdnem belepusztultam.

A tegnap elkezdett történet főszereplője hősiesen viselte a megpróbáltatásokat. Két év alatt tizenegy ortopédiai beavatkozáson esett át. Ma már nem kap rokkantnyugdíjat, mert megmaradt a lába. Megélhetése érdekében azonban kénytelen naponta 8 órán keresztül állómunkát végezni.

Az ötödik

Előzmények

Egy hónap múlva ismét befeküdtem Dr. N.-hez műtétre. Ki kellett venni az előző műtéten beültetett Septopal-láncot, és ki kellett pótolni a hiányzó részt a lábamban, ami úgy történt, hogy a csípőmből lefűrészeltek egy darabot, és azt ültették be. Újabb kéthetes antibiotikumos injekciós kezelés következett. Maga a kórház kicsit elmaradott volt, de le a kalappal az orvosok és a nővérek segítőkészsége előtt. Itt már a tájékoztatást sem érhette kritika, bármilyen, az esettel kapcsolatos kérdésre válaszoltak. Nem tartották a markukat. Mindent elkövettek azért, hogy az ember felépüljön. Egyszóval le a kalappal előttük.

Ezután néhány hónap szünet következett, havi 1 kontroll vizsgálattal.


A hatodik

Csakúgy mint a harmadik, ez is helyi érzéstelenítéssel zajlott. Kihajtották a másik bennmaradt, nem görbe csavart. Utazással együtt 4 óra alatt végeztem. És addigra a fájdalomcsillapítókat is elhagytam. Igaz, eléggé megviselt, hogy csontvelőgyulladásom van. A pia és egyebek megmaradtak. Közben leszázalékoltak. Vicces, de rokkantnyugdíjas lettem. Dolgozni nem tudtam, csak anyámék családi vállalkozásában tudtam besegíteni, már amennyit. Teljesen eltűnt a jövőképem. Nem voltak terveim, napról napra éltem. Nem érdekelt, mi lesz másnap.


A hetedik

2002. januárjában Dr. N. elérkezettnek látta az időt a belső rögzítés kivételére. Befeküdtem ismét. De ez nem tartott tovább 4 napnál. Kivették a rögzítést, és másnap felkelhettem. Amikor elkezdtem járni, szóltam a dokinak, hogy valami nem stimmel, mert fáj, ahol pótolták. Azt mondta, ez természetes, és legyek nyugodt, pár hónap alatt rendbe jön.



A nyolcadik

De nem jött rendbe. Havonta egy kontrollröntgen készült, ami nem mutatott semmit. Ezen nem csodálkoztam, mert ez a berendezés nagyon elavult és régi volt. Eljött a tavasz, faltam a fájdalomcsillapítót, hogy újra járni tudjak. Egyre jobban magam alá kerültem, mert nem javultam. Áprilisban ismét felkerestem Dr. N. -t, mert egyik este azt vettem észre, hogy az egyik lábam 4 centiméterrel (!) rövidebb  a  másiknál. Megvizsgált, CT és röntgen is készült. A röntgen megint nem mutatott semmit. A CT lassan jött meg, de amint megérkezett, értesítettek, hogy baj van. A lábam ugyan összenőtt, de nem csontosodott ki rendesen. Újra eltört, egymásba csúszott az alsó és felső rész, ezért szépen lassan egyre rövidebb lett a végtag. De ekkor már rettegtem egy újabb műtéttől. Fél évvel a rögzítő kivétel után, júliusban már nem bírtam elviselni tovább a fájdalmat, és újra befeküdtem. Visszaraktak egy sokkal erősebb vastagabb rögzítőt, és a doki azt mondta, ez már sajna bent marad. Hátránya nem lesz. Műtét másnapján felkelhettem, és meglepődtem, mert nem fájt a lábam járás közben.


A kilencedik

Miután helyi érzéstelenítésben kivették a csavarokat, a fájdalmaim megszűntek. Elhagytam a fájdalomcsillapító szedését. Maradt a lelki sérülés, ami lassabban gyógyult. Következő évben találtam munkát. Közben visszavették a rokkantnyugdíjam, mert megmaradt mindkét lábam. Ezek után végre teljes életet élhettem, és a dokikat messze elkerültem. Örök hálám Dr. N. -nek, akinek sajnos csak 1 üveg whiskyt tudtam adni, mert a pénzem közben szépen elfogyott.


A tizedik és a tizenegyedik

Majd 4 év munka és szórakozás után ismét bejelentkeztem Dr.N. -hez. Ezúttal a jobb térdemben szakadtak el a szalagok, hála a 4 év álló munkának, és egy általam választott sportnak. Ez még két további műtétet eredményezett. Szalagszakadásom is rendbe jött, azóta ugyanazt a munkát végzem. A lábaim fájnak a nap végére, de már megszoktam.

Ami történt, megtörtént, visszacsinálni nem tudom. Köszönettel tartozom mindenkinek, aki mellettem volt abban a 2 szörnyű évben, különösen a családomnak, akik, ha nem lettek volna, már rég feladtam volna az egészet.