Tisztelt Olvasók!

Tekintve, hogy időközben többen is eleget tettek a felhívásnak, és eljuttatták hozzám történeteiket, úgy döntöttem, hogy ezt a hetet a beérkezett egészségügyi beszámolók megjelentetésének illik szentelnem.

A hét első két napján egy autóbaleset hanyagul kezelt sérültjének egy hetes kórházi élményeivel, majd szerdán és csütörtökön egy tizenkét ortopéd műtétből álló kálváriával, míg a hét zárásaként egy gyermekkori orrsövényműtét évtizedeken át tartó kellemetlen utóhatásaival ismerkedhetünk meg.

Egy hét múlva folytatódik a Kanossza. A folytatásokban megpróbálom érzékeltetni, milyen érzés a kemoterápia és a sugárkezelés, ha már az ember visszanyerte az életkedvét, milyen életvezetési tanácsokkal látott el a „feketeöves” orvoscsoport, milyen hazatérni közel öthónapnyi tartós kórházi tartózkodás után. Persze mindezek mellett rengeteg tanulsággal is járnak majd a következő epizódok.
 

Életemben szerencsére eddig először voltam kórházban, eltekintve egy pár napos mandulaműtéttől, ami nem hasonlítható a közelmúltban történtekhez. Most egy kicsivel több mint egy hetet töltöttem kórházban, de annyi meglepő sztoriban volt részem, ami szerintem a Vizit blogban még egyenként is megállná a helyét.

Az előzményeket egészen rövidre fogva, egy autós balesetről van szó, az anyósülésen hajnalban hazafelé utazva arra ébredtem, hogy az autópálya közepén keresztben állunk, a kocsiból nem lehet kilátni, minden rommá tört benne. Gyorsan kipattantam az ajtón, nehogy valaki nekünk jöjjön még hátulról is. Miután láttam, hogy nincs nagyobb gond, a kocsisor is megállt mögöttünk, a leállósávban pihentem meg. Reggel 8 óra körül volt, a rendőrség kb. 2 perc múlva már ott volt, és a mentőre sem kellett 5 percnél tovább várni.

A hasam eléggé fájt, de nem tudtam, hogy az öv vagy a légzsák vágott gyomorba. A mentőben leültettek, de mivel a vénámat nem találták, infúziót nem kaptam. Nagyjából 20 perc múlva már indultunk is a kórházba kivizsgálásra. Az út nem volt kellemes, a velem utazó kollégám még meg is kérdezte a mentősöket, hogy vajon milyen szántóföldön közlekedünk?

Nehezen reagáltam le a poént, mert már eléggé fájt a hasam. De az igazi megrázkódtatások csak ezután következtek. Eddig csak tévésorozatokban láttam baleseti ambulanciát belülről. Na ez nem úgy nézett ki. Vagyis, ha hasonlítani szeretném valamihez, úgy nézett ki, mint az afganisztáni háborúról készült filmtudósításokban az ideiglenesen összetákolt kórházak. Az ablakokon és a szobában térelválasztóként mindenhol szakadt lepedők, mobil ágyak keresztben, hogy még véletlenül se lehessen közlekedni. Percenként jön egy nővér és kérdezi a nevem, címem, tb-azonosítóm. Legalább hétszer kellett mindezt bediktálnom, a végén már fejből ment a tb-szám is...

Ezután jött egy nővér, aki elvitte a ruháimat és értéktárgyaimat, amiről jegyzőkönyvet is felvett. Következett a vérnyomásmérés egy oldschool, egy méter széles, egy méter magas múzeumi darabbal, amit sehova nem sikerült vízszintesen elhelyezni, ezért a mérési kísérlet meghiúsult, a nővér csendben el is tűnt. Ezután röntgen, ahol a kezelő megkérdezte, hogy diszkóból jöttünk-e, amire egy igent sikerült kinyögnöm. Innentől fogva végig ordítozott, hogy miért nem szálltunk inkább villamosra; további magyarázkodásnak helye nem volt, örültem, hogy egyáltalán megröntgenez.

Következett az ultrahang, egy kis szeparéban. Megállapítják, hogy minden a legnagyobb rendben, nemsokára mehetek is haza, de azért egy kicsit feküdnöm kell még. Ekkor már olyan dél körül lehet, a családtagokkal kiegészülve próbálunk túlélni a kórteremben, és a gyomrom egyre jobban fáj. Kaptam némi fájdalomcsillapítót, de az ügyeletes felkészít, hogy ez egyre rosszabb lesz, most fognak kijönni a fájdalmak, az ütődések. Ez így is volt, hányással kísérve, a fájdalmak egyre erősebbek, lassan úgy éreztem, szülni is fogok. Az ápoló nyugtat, hogy „ez ilyen”, „lesz ez még rosszabb is”, szokjak egy ideig hozzá, több fájdalomcsillapítót nem kapok.

Estére már minden csontom remegett, görcsben állt, levegőt is alig tudtam venni. Szerencsére váltás volt az ügyeleten, a következő ápoló a párom egyórás unszolására végre elküldött CT-re, ami persze a kórházban nem volt, át kellett mentővel szállítani egy másik helyre. Azt mondták, kb. ötperces művelet az egész. Újabb megrázkódtatások a liftben, az udvaron, a mentőautóban.

Megérkeztünk a CT-re – ez a kórház nagyon modern volt, csodálkoztam is. Este tíz lehetett, folyosóról. folyosóra haladtunk, a biztonsági őröket kérdezve, merre van a CT. Itt nem fogadtak nagy örömmel, mondták, hogy jó, megcsinálják, de várni kell. Kb. háromnegyed órát voltam a vizsgálaton, a gép folyamatosan azt mondta, hogy „tartsa bent a levegőt”, de ezt nem nagyon tudtam végrehajtani, hiszen levegőt sem kaptam.

Meg kellett ismételni az egészet jelzőfolyadékkal – mondanom sem kell, hogy előtte remegő kézzel papírokat kellett aláírni, hogy mindehhez hozzájárulok. Ezzel is megvoltunk, levegőt vennem ugyanúgy nem sikerült, és az az idő, amit a gép mondott, hogy tartsam vissza a lélegzetem, örökkévalóságnak tűnt.

Vissza a folyosóra, várakozás a szakvéleményre, ez volt egy újabb háromnegyed óra. Ekkor közölték, hogy az egészet meg kell ismételni, mert nem látják rendesen a problémát. Már a két mentős is hőbörgött, hogy ilyet még nem láttak – hát még én. Vizsgálat reloaded, majd vissza a folyosóra. Nekem közben már sikerült néha aludnom is, ugyanis ezt több mint 24 órája már nem tettem.

Megérkezett a sebész, aki közölte, hogy még mindig nem tudják, mi a pontos probléma, de azonnal műteni kell, és akkor fog kiderülni. Persze alá kellett írni előre valamit, ez is elég nehezen ment már. Azt hittem, innen már nyugalom, következik az altatás és függöny. De nem. Betoltak a műtőbe, előkészítettek, lekötöztek, majd közölték, hogy egy kicsit várni kell, mert az altatóorvos egy komplikációs császáros szülésnél van.

Egy nővér maradt velem, aki folyamatosan ordítozott a többieknek, hogy ne hagyják itt egyedül velem, mert ha rosszul leszek, nem tud mit csinálni. Én közben csak nézelődtem, mert nagyon modern volt a műtő, olyan Dr. House-os. Közben párszor elaludtam, de a nővér mindig felébresztett, mert azt hitte, elájultam. Eltelhetett így egy óra, amikor a nővér már azt kérte a többiektől, hogy inkább vigyenek vissza az ágyamba, és majd akkor hozzanak le, ha tényleg jön a műtét. Néha valaki megkérdezte, hogy mikor volt a baleset, és amikor erre reggel nyolccal feleltem, akkor értetlenül álltak felettem, hogy akkor eddig hol voltam.

Egyszer csak arra ébredtem, hogy megérkezett a csapat, altatnak. Annyit még hallottam, hogy mindenki bemutatkozott egymásnak – kicsit megijedtem, hogy ezek most látják először egymást itt a műtétemen? De innentől már filmszakadás...

Folytatás holnap.