Autóbalesetet szenvedett olvasónk kálváriája folytatódik. Végre megtudja, mi okozta a kibírhatatlannak tűnő fájdalmat. Vizithegyek, jövés-menés, tanakodás. Mindenki mást mond, ám a sérült megfogad egy jó tanácsot, ami beválik.

Arra ébredtem, hogy tolnak ki, nagy megkönnyebbülés, elmúltak a görcsök, nem fáj semmi. Alvás.

Reggel öt órakor ébresztő. Ez a hétfő gyorsan elment, vizit, vizit után. Ezek alkalmával sokat nem tudtam meg, csak azt tapasztaltam, hogy kapom az infúziókat egymás után. Kedden a reggeli vizitnél már megjelenik a sebész is, aki azzal indít, hogy akár meg is halhattam volna, nagyon veszélyes volt a helyzet. Puff neki, ez jól esett. Majd elmondta, hogy a vékonybelemen volt egy lyuk, amit befoltoztak és kitisztítottak, de még sok minden előfordulhat, mert a légzsák akkorát ütött a gyomromba, hogy mindenem tiszta vér. Az ütéstől és a műtéttől a gyomorműködésem teljesen leállt, ehhez sok idő és türelem kell, hogy újra működésbe lépjen.

A családom, amikor csak lehetett, velem volt, de a vizitek alatt természetesen nem lehettek ott, ezért mindig ezer kérdéssel tértek vissza hozzám, hogy „na, mit mondtak?”. Egy ideig el sem hitték nekem, hogy semmit. Minden nap reggel három vizit volt, majd egy délután és este. Minden alkalommal más orvos, mindegyik mást mondott, sokszor homlokegyenest az ellenkezőjét. Általában rövid, tömör megállapításokat tettek: „hát igen, nem vagyok híve az övnek!”, „meg fog gyógyulni!”, „előbb-utóbb jobban lesz!”. A nővérek lázasan készültek minden vizitre, nehogy szó érje a munkájukat. Gyorsan rendrakás, lázmérés. Volt, hogy öt perccel a vizit előtt vették észre, hogy nincs a lábamon fásli, és éppen az az orvos vizitelt, aki gyakorlatilag csak ezt nézi, és kapnak a nővérek, ha ez hiányzik. Ketten estek nekem gyorsan jobbról, balról, aminek az eredménye az volt, hogy öt perc múlva, mikor felkeltem, már le is esett az egész: de nem baj, a vizitnél minden rendben volt.

Volt egy orvos, aki minden reggel megkérdezte a nővéreket, hogy nem kéne nekem paraffinolajat szednem? Mire a nővérek minden reggel közölték vele, hogy napok óta kapom. Ugyanez volt egy fertőtlenítő gyógyszerrel is, mindennap ajánlotta, pedig amióta ott voltam, végig szedtem. A legszebb az volt, amikor az egyik nap teljesen felborult minden addigi rend, a vizitek összevissza voltak, a nap megkoronázásaként pedig az esti vizit, ami úgy fél nyolc körül szokott lenni, fél 11-re tolódott, mondván, hogy műtét van – de érdekes módon percre pontosan akkor kezdték el, amikor lefújták az esti magyar-portugál meccset, Kokó elköszönt, és már jött is a csapat villámvizitre. Addig persze minden lámpa felolt, hogy véletlenül se tudjon addig senki sem pihenni. Cserébe másnap nem 5-kor volt a reggeli riadó, kaptunk egy óra ráadást!

Ezen a napon viszont újabb megrázó esemény történt. A kórteremben négy ágy volt, ebből az egyik az első napot leszámítva végig üres volt. Szemben velem átlósan egy idősebb ember feküdt, nem nagyon derült ki, hogy mivel. Nem volt túl jó állapotban szegény, de minden nap kiültették egy tolószékbe reggel közel az asztal és az ablak mellé. Itt evett-ivott, majd délután visszafektették az ágyába. Ezen a napon viszont nem akart felkelni, azt mondta, nem éhes. Estére már nagyon sűrűn kapkodta a levegőt, a nővér éjjel már oxigént adott neki (ami ellen hevesen tiltakozott egyébként). Másnapra elvesztette az eszméletét, és egész nap magához sem tért.

Este a vizitnél a szokottnál jóval több időt tanakodtak felette, de nem túl halkan, így akarva-akaratlanul is hallottuk, mit beszélnek. Az egyértelmű volt, hogy nem fog sokáig élni, ezért azon tanakodtak, hová tudnák vinni, mert az intenzíven nem volt hely. A legdurvább az volt, hogy valamelyikük felvetette, hogy a folyosó elején lévő mosdatóban (!!!) helyezzék el ideiglenesen. Majd megkérdeztek minket is. Mindezek után, hogy ezt gyakorlatilag végighallgattuk, kíméletesen közölték: „az idős urat valószínűleg hamarosan elveszítjük”, mit szeretnénk, lehetőségünk van átmenni másik kórterembe, vagy ha gondoljuk, itt is maradhatunk.

Végül abban maradtunk, hogy itt maradunk, nem volt kedvünk hozzá, hogy költözködjünk. Az egész nagyon fura volt, hogy ilyen gyorsan le is mondtak róla. A nővérek félve jöttek be éjjel óránként, és kesztyűben ellenőrizték, hogy él-e még. Kicsit előrébb szaladva az eseményekben, ez még napokig így zajlott, majd hétvégén jött egy idősebb, nagyon jó fej nővér, aki csodálkozott, hogy miért van így a bácsi magára hagyva, megmérte a lázát, adott neki infúziót, emberként viselkedett vele. Ennek ellenére egyik éjjel valóban elveszítettük.

Visszatérve az időrendi sorrendbe, szerdán vették ki a gyomromból a kivezetést, megkezdődhetett az ivás - nagyon óvatosan. Az egyik orvos azt mondta, igyak sokat, a másik, hogy nagyon keveset. Másnap már azt mondták, ehetek is, hoztak három zsömlét egy mackósajttal, és egy már akkor is gyanús párizsival. Megettem egy fél zsömlét kefirrel, azt mondták, azt is lehet. Délre már rosszul lettem, puffadás, hányinger. Délután a viziten annyit mondott az orvos, hogy nagyon óvatosan egyek, nem szabad akármit, ha ez a hányás még egyszer előfordul, visszakapom a gyomorkivezetést. Na köszi.

Egy barátom azt javasolta, válasszak ki egy orvost, akinek a tanácsait végrehajtom, a többit ignoráljam. Jó ötletnek tűnt, így tettem, kiválasztottam azt a sebészt, aki operált. Azt mondta, ihatok sokat, délután emiatt problémám is akadt, mert az aktuális vizitelő orvos pedig állította, hogy nem szabad sok folyadékot bevinnem. Nem baj, ittam.

Ahogy közeledett az egy hét, papíron egyre jobban lettem. Az esti vizitek során a nővér gyorsan bediktálta, hogy eszik, iszik, sétál, jól van. Mentek is tovább, megszólalni sem volt időm. A hétfőre ez annyira fokozódott, hogy közölték, haza is mehetek. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, mert örültem, hogy végre hazamehetek, de furcsa is volt egyben, hogy gyakorlatilag a gyomorműködésem még egyáltalán nem indult el, mi lesz így otthon.. Délben kézhez is kaptam a zárójelentést, amiben egy apróság tűnt fel – amit szóvá is tettünk – hogy aznapról, amikor a mentő még a másik kórházba vitt be, nem szerepelt sehol semmi. A nővér azt mondta, ezt a lapot nem ők állítják ki. Láss csodát, fél óra múlva ugyanez a nővér egy másik zárójelentéssel jön, hogy éppen most hozta a postás. Bár mindig ilyen gyors lenne. A jelentésben egyébként ez állt: „otthoni segítséget nem igényel, étkezés, mozgás, közlekedés: önellátó”. Meglátjuk.

Végeredményben valóban sokat segített az otthonlét, és hamar gyógyultam.