Amikor anonimitást kérő olvasóm történetét végigolvastam, előbb érintettségem okán összeszorult a torkom. Azután megelevenedtek bennem kanosszám azon korszakának emlékei, amikor egy akupunktúrás kezelésen járva a kínai orvos azt mondta: az ember sok mindent kibír. Ezt tudjuk – mondtam – de ennyit? Akkor két műtéten voltam túl, és a következményekbe majdnem belepusztultam.

A ma és holnap megjelenő történet főszereplője hősiesen viselte a megpróbáltatásokat. Két év alatt tizenkét ortopédiai beavatkozáson esett át. Ma már nem kap rokkantnyugdíjat, mert megmaradt a lába. Megélhetése érdekében viszont kénytelen naponta 8 órán keresztül állómunkát végezni.

Egy szerencsétlen baleset miatt megtapasztaltam a magyar egészségügy jó és rossz oldalát. Nem haragszom senkire. Neveket nem írok és azt sem hogy hol kezeltek. Köszönöm, hogy segítenél orvost keresni, de remélem nem lesz rá szükségem. Aránylag gyógyult vagyok. Dolgozni tudok bár, 40%-os rokkantnak vagyok nyilvánítva, ami semmire nem jó.

Jelenleg álló munkát végzek, amit az orvosok szerint nem lehetne, de nagyon nem tudok válogatni. Én nem írtam ki magamból a történetem, mert felesleges lett volna. Megpróbáltam máshogy feldolgozni.  Akkor elkezdem ezt a történetet. Szerkeszd meg, ahogy gondolod, végignéztem a papírokat és konkrétan 2 év történése az, amit leírok.


Az első

2000 nyarának egyik estéjén egy közlekedési balesetben nyílt törést szenvedtem a bal lábszáramon. Valamint egy 10 centiméter hosszúságú darabot elvesztettem a helyszínen, ami tudom, kicsit morbidnak hangzik.

A sürgősségin, amint lehetett, megműtöttek, majd megfelelően rögzítették a lábam egy fixateur elnevezésű külső rögzítővel. A műtétre, az éjjeli órákban került sor. Én először azt hittem csak sima törésem van és csak mikor éjjel felébredtem akkor láttam hogy nem egyszerű a helyzet. Továbbá megtapasztaltam az éjszakás nővérke munkaszeretetét. Műtét után bekötöttek egy infúziót ami, miután lefolyt cserélni kelett volna… Csengettem is rendesen, mert bíztam abban hogy jön és cseréli. Hiába. Annyit bírtam csak tenni, hogy elzártam a csövet és vártam, éjjel 2-től de a műszakváltásig nem érkezett meg. Talán elaludt...

Azután hajnalban megérkezett a nappalos nővérke.
Nővér:
- Mikor folyt le fiatalember?
Én:
- Éjjel kettő körül.
Nővér:
- Azóta nem cserélte senki?
Én:

- Nem.
Nővér:
- És hogy érzi magát?
Én:
- Éjjel műtöttek és nem kaptam azóta se fájdalomcsillapítót, se infúziót.

Mire kimondtam a mondat végét, elfutott, és hozott egy másik zacskó löttyöt és bekötötte. Innentől kezdve nagyjából eseménytelenül teltek a napok. Azzal a nővérrel azóta se találkoztam aki nem cserélte ki az infúziót. Kaptam véralvadásgátlót hogy ne alakuljon ki vérrög. De egyik nap nem kaptam és amikor az okát kérdeztem, hogy miért, a válasz az volt, nincs rá pénz.

Orvosi utasításra jegelnem kellett volna a lábam, de nem volt elég jégakku. Szüleim hoztak, de elfelejtették megcímkézni és ezért furcsamód eltűnt. Rajtam kívül mindenkinek vittek. És csak hosszas üvöltözés és felmenők emlegetése után kaptam én is a sajátomból. De legalább megnyugtató volt a tudat hogy mások gyógyulásához is hozzá járulok.

Kötözésekkor volt alkalmam megnézni a lábamat és hát a poszt tetején lévő kép semmi ahhoz képest, ahogy akkor kinézett. Folyamatosan jöttek, kötözgették, kezelgették. Az orvos – nevezzük Dr. F. -nek – rendben összerakta a lábam és én bíztam benne, hogy jó szakember. A benn töltött 2 hét alatt körülbelül, háromszor ha láttam. Elsőre közölte velem ha nem 20 éves lennék kapásból levágta volna a lábam. A seb nem nagyon akart gyógyulni, ezért átvittek egy másik osztályra ami az előzőtől annyiban különbözött, hogy itt 3 ágy volt a kórteremben és tök egyedül voltam a 4 kórteremből álló osztályon.

A kórházban abban az évben fejeződött be a felújítás, így az állapotokra nem panaszkodhatom. Maximum 6 ágyas kórtermek voltak és rendesen takarítottak. Két hét után hazamehettem  a megfelelő mértékű hálapénz kicsengetése után ami nem volt kevés de heti háromszor kellett kötözésre járnom, a mentőszolgálat betegszállítói hoztak-vittek.


A második

Szeptember közepére adtak időpontot a második műtétre. Külső rögzítő le, velőűrszeg be. Műtét előtti este be kellett vonulnom, de miért, azt nem tudom. Mindegy. Felkészültem nagy pakkal, arra számítva, ismét két hétre megyek. Másnap reggel vártam a műtétet, örültem mint majom a farkának, mert a mankó elhagyása, és a két lábon járás kéjes öröme lebegett a szemem előtt.

Tíz órakor megjelent egy nővér a kórteremben, és közölte, csomagoljak mert a műtét elmarad. Elromlott a röntgengép és így nem tudnak megműteni. Mi van? Hát nem lett felújítva? Választ nem kaptam, csak annyit érdeklődjek telefonon mikor jöhetek. Csomagolni nem segített senki. Még egy kurva telefont se ereszthettem el, hogy jöjjenek értem. Nagy nehezen elmankóztam egy taxiig. Minden hálám a sofőrnek aki elém jött és átvette a csomagomat legalább azt ne cipeljem.

Két hét múlva megjavították a gépet, és ismét az osztályon feküdtem. Reggel meg is műtöttek. Valamikor a délelőtt folyamán arra ébredtem hogy sajog a lábam. De örültem, mert úgy éreztem, legalább közel kerültem ahhoz, hogy újra járjak. Barátnőm mellettem áll, mi bajom lehetne? Nos a fájdalom, a fájdalomcsillapító hatásának múlásával egyre csak fokozódott. Kértem a nővért hozzon valamit mert nagyon fáj. Azt mondta, műtét után nem kaphatok, bírjam ki valahogy. Hát egy ideig bírtam, de aztán minden vágás csavarozás elkezdett egyre jobban fájni. A térdemen keresztül dugták le a rögzítőt. Nem volt kellemes. Ismételt kérésemre is ugyanazt a válasz kaptam. Később barátnőm kezdett könyörögni adjanak valamit mert kurvára fáj.

A válasz ugyanaz volt. És a fájdalom csak fokozódott. Torkom szakadtából üvöltöttem annyira fájt már. Téptem a hajam az őrület határán voltam, amikor elájultam. Majd újra felébredtem és folytattam. Eltorzult arccal  üvöltöttem, amikor éppen arra járt Dr. F.  Bepillantott a kórterembe, hogy mi ez a nagy üvöltés. A következő pillanatban üvöltve rohan vissza kezében egy ló adag fájdalomcsillapítóval. Aztán újra elájultam.

Később kiderült a nővérke ismét hibázott, én meg majdnem megőrültem a fájdalomtól. Innentől eseménytelen volt minden, szépen javultam kiengedtek. A szokásos – nem kevés – hálapénzt kicsengettem. Kötözésekre továbbra is kellet járnom mert a külső rögzítő egyik csavarjának a helyén egy sipoly alakult ki, ahol valami gennyes lé csordogált. Később az egyik doki feldugott egy kiskanálszerű valamit, hogy mintát vegyen, és érdekességképpen megkocogtatta a fémet a lábamban.

De műtét után másfél hónappal már elkezdtem szépen lassan újra járni. Közben a mentősök azt tanácsolták, keressek másik orvost.


A harmadik

Átcsúsztam 2001-be. Ezt talán műtétnek nem is nevezném, bár lehet, annak számít. Helyi érzéstelenítéssel csinálta Dr. F.  A felső kettő rögzítő csavarból az egyiket elkezdte kihajtani, de közölte, nem lesz egyszerű, mivel a csavar elgörbült, mert én hülye nagyon erőltettem a lábam. A csavar, ahogy jósolta, el is tört. Dr. F. heves káromkodás közepette felállt és elviharzott. A sebet más varrta össze. Kivittek a műtőből és mehettem haza. A zárójelentésen pedig az szerepelt, hogy a műtétet rendben elvégezték. Kicsit csalódott voltam. Magamat hibáztattam, mert elgörbült a csavar. Később kiderült, tévesen.

Továbbra is jártam a kötözésekre, de a sebem nem gyógyult. Szerintem azért, mert a csavartörés után egy fillért nem adtam a dokinak, aki így magasról leszarta mi van velem. Már a kötözéseket is kiadta másnak.

És elkezdtem másik orvost keresni.


A negyedik

2001. márciusában találtam egy orvost – nevezzük Dr. N. -nek – aki egy másik városban egy kicsit lepattantabb kórházban fogadott időpont egyeztetés után. Reggel 8-ra megjelentem a megadott intézményben ami egy csütörtöki nap volt. Megvizsgált majd elküldött röntgenre.  Az  elkészült felvétellel visszasétáltam a rendelőjébe, és megnézte a felvételt, majd feltette arra szekrényforma izére, ami hátulról megvilágítja. Ekkor az egyik beteghordó ránézett és az mondta: szerintem attól a különálló csontdarabtól gennyedzik a lábam. Ezt a véleményt a doki is megerősítette, és közölte, hogy az a csontdarab oszlásnak indult a lábamban. Megmutattam neki a törött csavart, amit megkaptam, és ekkor azt mondta, nem azért görbült el, mert erőltettem, hanem mert olyan rögzítőt kaptam, amit lábba nem szokás rakni, mert túl vékony. És ha csak otthon fekszem a szalagok összehúzódása miatt is, alapból elgörbül.  Fasza. Csodálkozott azon, hogy Dr. F.  – akit személyesen ismer – ilyet tett be, azon pedig különösen, hogy miért nem vette észre mitől gennyedzik a lábam... (Szerintem a hálapénz elmaradása miatt nem figyelt a sebre, bár addig meg fizettem rendesen...)

Következő hét hétfőre be is írt műtétre, mert már annyira szarul nézett ki a lábam, hogy vagy sikerül megmenteni, vagy le kell vágni. Hétfőn meg is jelentem. A műtét rendben lezajlott. Kivették a csontdarabot, kitisztították a kritikus részt. Sebészeti láncra fűzött, helyben felszívódó antibiotikum-tartalmú golyókat tettek a lábamba. Mellette infúziót és injekciós kezelést kaptam. Ja, és a műtét után furcsamód itt adtak fájdalomcsillapítót az első kérésre, bármikor szólhattam és csodálkoztak, a másikban, miért nem kaptam. 

A mellettem lévő ágyon egy öreg feküdt, térdből amputált lábakkal és egy pár műlábbal. Elmesélte, hogy neki nyílt törés után lett csontvelő gyulladása és a törés után 1 évvel levágták mindkét lábát. Sajnáltam meg minden, de arra gondoltam, nekem biztos nem ez van, és a doki is csak remélni merte, hogy nem. Aztán megjött az eredmény: csontvelőgyulladásom van.

Megkérdeztem, mit lehet vele kezdeni. A válasz az volt, hogy az orvostudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan. Azóta nem tudom, változott-e a dolog. Amikor ezt megtudtam, egy világ omlott össze bennem. Legszívesebben kibeleztem volna Dr. F.- et, amiért ezt nem vette észre bő fél évvel korábban. Összetörten, de reménykedve hazamentem, és vártam a következő műtétre. És közben faltam a fájdalomcsillapítókat, mert minden nap kínszenvedés volt. Közben elkezdtem inni rá. Kalandos időszak kezdődőtt meg ekkor..

A történet holnap folytatódik!