Hölgyolvasónk vesszőfutása folytatódik. Újabb, kegyetlenül logikus kérdések vetődnek föl, s mire sikerül feltárni a valós problémát, a kór elhatalmasodik.

Hú, de nagyon ismerős lemez...:((

Az összképhez hozzátartozik az is, hogy a méhszáj-szűrőprogram mellett kifejtett propaganda sem tűnik tisztességesnek, amennyiben azt a benyomást kelti, mintha ez 100%-os biztonsággal mutatná ki a bajt. Attól tartok, még az egészségügyben dolgozó személyek egy jelentős részének számára sem egyértelműen világos, hogy valójában csak 90% körüli a hatékonysága (mint utólag megtudtam). Különben talán megkíméltek volna engem attól a vesszőfutástól, ami azután következett, hogy újabb három hónap elteltével a kenet-leletem is feketén-fehéren mutatta, hogy óriási baj van. A daganat, ami valószínűleg a szokásostól eltérően a méhnyakcsatorna mélyén indult fejlődésnek, ugyanis ekkorra áttörte a méhszájat, és mellesleg úgy elkezdtem vérezni, hogy már a napnál is világosabb volt, hogy közvetlen életveszélyben vagyok.

Amikor felvettek a kórházba, először az adminisztrátor alázott meg. Nem tudom, honnan vette a bátorságot magának. Felháborodott hangon megkérdezte tőlem az adataim rögzítése mellett, mintegy mellékesen -- hiszen semmi köze nem volt ehhez valójában -- hogy miért vagyok ilyen felelőtlen, hogy várhattam eddig, és főleg: miért nem jártam rendesen szűrésre. Csak nyeltem a könnyeimet, a torkom úgy összeszorult, hogy nem bírtam érdemben válaszolni.

Ezután a konzílium következett. Elképesztőnek találom, hogy az esetek egy jelentős részében mennyire nem ügyel senki a páciens emberi méltóságának megőrzésére. Az aprócska vizsgálóban minimum féltucat orvos állt összezsúfolódva, pár centire tőlem, aki ott feküdtem széttárt lábakkal kiterítve. Történetesen szinte mindannyian férfiak voltak, és hallgatták, amint az osztályvezető orvos rajtam, mint állatorvosi lovon, kemény szavakkal magyarázza, hogy néz ki egy elhanyagolt méhnyakrák, majd sorban belém kukucskáltak. Láthatólag senki sem vette a fáradságot arra, hogy belenézzen a korábbi leleteimbe. Egyetlen biztató szót sem kaptam, de mondhatnám úgy is, nem is szóltak hozzám, mintha ott sem lennék. És egyértelműen egyes egyedül engem okoltak a saját állapotomért.

 

Mire a nővérek egyenként az ágyamhoz járultak, már úgy éreztem magam, mint az állat, akit a vágóhídra visznek, és közben még bele-belerúgnak egyet-egyet. Megadóan tűrtem, hogy rosszhiszemű előfeltevéseiket nem is leplezve teszik fel tapintatlan kérdéseiket és próbáltam válaszolgatni rájuk, amennyire két zokogási roham között sikerült. Szerencsére ezután elég rendesek voltak hozzám.

A műtőbe léptemkor az asszisztensnő kiáltott fel színpadiasan szörnyülködve, akárcsak egy nyilvános kivégzéskor – de legalább csak a koromat tudakolta, és azután emberségesen bánt velem. Láthatólag lehiggasztotta némiképp a hír, hogy nem vagyok olyan fiatal, mint ahogy kinézek.

Nem értem! Nem lehetne az egészségügyben dolgozó személyzetet némi illemtan, diszkréció, és általában: pozitív kommunikációs stratégiák elsajátítására kötelezni?

A szövettani leletem meglehetősen rossz lett, és világossá vált, hogy csakis speciális onkológiai centrumban lehet engem szakszerűen ellátni. Az illetékes kórházban azonban nem volt szabad műtőkapacitás belátható időn belül, márpedig az egyértelmű volt, hogy az én életem most heteken múlhat. Az orvosaim ezért kínjukban kemoterápiát javasoltak, hogy így nyerjünk időt. Ám ez nem derült ki rögtön. Először úgy tettek, mintha ilyenkor mindenképpen a kemoterápia lenne az optimális megoldás.

Én azonban már végignéztem néhány rákos családtagom betegeskedését és haldoklását, akik mind nagyon engedelmesen alávetették magukat ennek a radikális kezelésnek, és csepp kétségem sem volt afelől, hogy ezt én nem akarom. Sikerült kiszedni belőlük az igazságot: műtőt kellene szerezni, sürgősen. Szerencsére volt ismerős, aki közbenjárt az érdekemben. (Ugye, ismerős?) Egy kitűnő, és nagyon emberséges és korrekt specialista vállalta, hogy ha egy másik kórház biztosítja a megfelelő körülményeket, Ő hajlandó elvégezni rajtam a beavatkozást.

Nem tudom, hogy ha saját munkahelyén, az általa jól ismert és nyilván ilyen műtétekre felkészültebb munkatársakkal rendelkező onkológiai osztályon műtött volna, akkor jobban mentek volna-e a dolgok. Hogy akkor vajon nem adagolták volna túl nekem azt az altatószert, amitől leállt a légzésem? Hogy akkor vajon nem kellett volna engem újra felnyitni, belső vérzés miatt? Hogy akkor vajon időben, még a műtét alatt elkészül, avagy nem kallódik el három hónapra (!) az egyetlen rossz nyirokmirigy-szövettani leletem, amin az állt, hogy volt két aprócska áttét az eltávolított szövetekben?

Soha nem fogom megtudni.

Az is lehet, hogy mindez mindenképpen benne volt a pakliban.

De könyörgöm, miért nem lehet minden statisztikailag valószínűsíthető szövődményről részletes tájékoztatást tartani az érintettnek? Azt hitték, ha tudnám, hogy minden valószínűség szerint súlyosan és orvosolhatatlanul inkontinens leszek (az lettem), akkor nem egyeznék bele a műtétbe? És nem lett volna jogom ehhez??

Ha legalább előre tudom ezt, nem hittem volna éveken keresztül – míg valami internetes fórumon sorstársakra nem leltem, és így meg nem tudtam, tízből kilencük inkontinens – hogy egyedül én vagyok a világ szerencsétlenje. Nem lettem volna olyan iszonyúan megijedve, nem éreztem volna olyan rettenetesen kiszolgáltatottnak magam, amikor lassanként kiderültek a turpisságok, hiszen a következmények teljes tudatában mentem volna bele már eleve (ha belementem volna), és nyilván bátorítottam volna magam, hogy jól veszem majd az akadályokat.

Így viszont sokkolóan váratlanul értek.

Természetesen ez a történet sem csak az érzéketlenségről és narcizmusról szól, ami, nagyon is el tudom hinni, a kórházi körülmények között sokkal könnyebben utoléri az ott dolgozókat, mint amilyen könnyű lenne megőrizni az emberségüket. Némelyeknek mégis sikerül és ilyen kivételes emberek sokat segítettek nekem abban, hogy túléljem mindezt és újra lábra álljak. De a többség esetében van min javítani. Elsősorban a stíluson és a tájékoztatáson, azaz a kommunikáció minőségén és mennyiségén. Ez még csak nem is kifejezetten pénzkérdés!

Kívánom, hogy a blogja előre vigye a dolgokat e téren!

Együttérző szívvel üdvözlöm, és drukkolok Magának, hogy a lehető legjobban alakuljanak a dolgai, a lehető legkevesebb szenvedés árán! A szenvedés ugyan kétségtelenül bölcsebbé teszi az embert, de mi értelme van, ha a nagy bölcsességünkből fakadó előnyöket aztán nem tudjuk örömmel kiélvezni és megosztani? :-D

Még sok-sok örömet kívánok Magának!

O