Átértékelődnek az élettér, a higiénia és a komfort fogalmai. Az étkezésnél csak az elalvás megy nehezebben. Sikerül felállni, majd járókerettel közlekedni is. Egy este azután megérkezik a jótevő, de ez csak a betegekből vált ki szimpátiát.
Az ágyhoz kötöttség mint élethelyzet az első időkben feldolgozhatatlannak tűnt. Életem korábbi éveit folytonos tüsténkedéssel töltöttem. Gyermekkorom óta hajtott a megismerés vágya, még sosem tudtam tetten érni magamat azon, hogy unatkozom. Folyton a határok tágításán, a pillanatokban rejlő távlatokon agyaltam. Tele voltam tervekkel. Erre most itt hevertem kiszolgáltatottan, naphosszat a kórterem többi lakójának és azok látogatóinak trécselését hallgatva.
A hétköznapokon a vizitek utáni időszak mindig kellemes pillanatokat kínált. Ekkor érkeztek a derűtől sugárzó gyógytornászhölgyek, akik fiatalos optimizmussal próbálták mozgásra bírni a meggyötört testeket. Napról napra apró örömök értek, szemmel látható volt a fejlődés. A műtött térdem hétfőn még csak fél arasznyira tudtam mozdítani, de a szorgalom péntekre látványos eredményt produkált: hurrá! Már majdnem egy arasz a távolság!
A testépítés rendre beindította az anyagcserét. Ilyenkor hirtelen felindulásból az előző epizódban már vázolt rutin végrehajtása következett. Felülés az ágyban, az éjjeliszekrény alsó traktusában tárolt tisztasági csomag előhalászása, felkászálódás, az ágy végében tárolt járókeret megragadása, indulás. A feladat sikeres teljesítését követően hozzáfogtam az olvasáshoz, de mire éppen belemélyedhettem volna, a betegtársak tetszőleges számú csoportja visszaérkezett a bejárat előtti teraszon folyó, láncdohányzással egybekötött társadalmi életből, és a kint hallottak megvitatásába kezdett. Az általuk felvetett, nyomasztóan összetett egészségügyi problémákat taglaló történetek ugyan jelentős szellemi izgalmakat nem kínáltak, de ahhoz elegendőnek bizonyultak, hogy megzavarjanak. Ilyenkor discmant ragadtam, és lecsukott szemmel megpróbáltam elvonatkoztatni.
Azután elérkezett az ebéd ideje, amikor a látogatóik által kényeztetett szerencsések nekifogtak a friss házi koszt elfogyasztásához, míg a kedvezőtlenebb helyzetben lévő többség belemerült a közfinanszírozás nyújtotta kulináris lehetőségek élvezetébe. Ugyan a szaghatások mindkét csoportot nehéz feladat elé állították, azért akadtak, akik repetáztak a menzakosztból.
A rehabilitációm kezdetével nagyjából egybeestek a németországi labdarúgó-világbajnokság küzdelmei. Mindeddig sosem gondoltam volna, hogy futballmérkőzések televíziós közvetítéseinek alkalmával efféle élmények részesévé válhatok. Életük végéig kerekesszékhez kötött férfiak csoportjai meredtek távolba révedő üveges tekintettel a képernyőn folyó eseményekre, és közben dehonesztáló jelzőkkel illeték világklasszisok mozdulatait.
Az esti órákban nyílt némi lehetőségem olvasásra, de a gyógyszerosztást követő lámpaoltás után ismét lebilincselő eszmecserék fültanúja lehettem, melyek révén megismerhettem a Kádár-korszak idilljének teljes élményanyagát. Históriákat gigantikus fusizásokról, a közvagyonból eltulajdonított ingóságok révén szerzett talmi jólét örömeiről, a beszórakozva leszanált középkáderi és magánvállalkozói karrierekről. A történetek többnyire az elbeszélők elszunnyadásával végződtek, miután szép sorban szinte az egész kórterem horkolni kezdett. Általában nekem sikerült legutoljára megbirkóznom a feladattal. Éjszakánként egyre jobban elmosódtak a határvonalak, a szendergésbe átszűrődő külső ingerek és a mély alvásos szakaszban átélt víziók között.
Az élettér fogalma mindeddig ismeretlen megvilágításba került. Folyton ugyanazzal a rémálommal ébredtem: nem tudok ráállni az operált lábamra.
Kapcsolatba léptem rehabilitációs területen dolgozó manuálterapeuta orvos barátommal, aki egyik este felkeresett, és néhány szakavatott mozdulattal a helyére illesztette a műtét során kicsavart és eredeti pozíciójától 3 - 4 centiméterre elmozdult bokavillámat. Miközben a kijárathoz kísértem, elmondta, hogy lábműtétek alkalmával olykor előfordulnak ehhez hasonló esetek. A terápiát követően – betegtársaim legnagyobb megdöbbenésére – egyik kezemben a mankókat fogva sétáltam vissza a kórterembe. A fásult sorstársak többsége lelkesen a csodadoki legközelebbi látogatásának időpontja felől kezdett érdeklődni.
A másnap délelőtti viziten boldogan demonstráltam a stábnak visszanyert képességemet. Orvosom előbb örült, majd részletes beszámolómat követően kétkedésének adott hangot. Mint utóbb kiderült, kisvártatva arról is gondoskodott, hogy jótevőm huzamosabb ideig ne léphesse át az intézmény kapuját...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Blogger Géza 2009.09.17. 11:09:33
Április 2009.09.17. 11:32:04
Lángharcos 2009.09.17. 11:54:10
kanossza 2009.09.17. 12:17:28
Nem általánosítanék. Ebben az esetben azonban, sajnos nyilvánvaló, hogy a „csodadoki” további jótéteményei felülírtak egy véleményt, hiszen velem akkoriban már érzékeltették, hogy tökéletes sosem lesz a járásom.
kanossza 2009.09.17. 12:25:43
Az idehaza tárolt dokumentum másolatok alapján úgy saccolom, hogy az erre a hétre tervezett részek megjelenésekor, hozzávetőlegesen a históriám negyedénél fogunk tartani. Sajnos, a végét illető prognózissal, adós kell maradjak, mivel még vár rám egy elég fontos beavatkozás.
Transzlator 2009.09.17. 12:55:12
Április 2009.09.17. 13:00:10
kanossza 2009.09.17. 13:11:56
Belegondoltam.
Tisztelettel megkérdezném, az mennyiben összeegyeztethető a felelősségvállalás elvével, hogy egy frissen műtött delikvenst MRSA-fertőzött szomszédjába fektessenek?
Transzlator 2009.09.17. 13:22:46
kanossza 2009.09.17. 13:57:45
A közelmúltban megismerkedtem egy professzorral, aki evidenciaként kezeli az úgynevezett „második vélemény” gyakorlatát. Ő megismerve történetemet, azt mondta, helyesen cselekedtem. Megjegyzem, ha nem folyamodok ehhez a megoldáshoz, ma legjobb esetben is kerekesszékből vitázhatnék veled, de egy kedvezőtlenebb forgatókönyv szerint, a hamvaim már a harmadik körnél tartanának a hidrológiai ciklusban.
Dezsőjóska 2009.09.17. 14:01:19
kvadrillio 2009.09.17. 14:39:08
Még egy kis ideig tarthatott volna ez a kitekert állapot, jöhetett volna még mellé egy kis boka-kanál, egy kis boka-kés és akkor komplett lett volna az eszcájg ! :O)
Hát, nem mindenki dr.Hause.
Nem tudhatjuk mi van a háttérben, lehet, hogy még hetekig szerették volna a kórházban tartani a beteget, sok-sok pénzért cserébe ! :D
kanossza 2009.09.17. 15:37:28
Optimista prognózisokban nem bővelkedtem.
Számos olyan betegtársam akadt, aki az első műtétje óta, már a sokadik amputációnál tartott, voltaképpen több időt töltött ezen az osztályon, mint odahaza. Ezt, persze távolról sem az orvosok számlájára írom. A többség képtelen volt az önfegyelemre. Szemtanúja voltam olyan meredek szituációknak, melyek nem hagytak kétséget a felől, hogy az apátiába süllyedt beteg már a gyógyulás, az emberhez méltó élet lehetőségéről is lemondott.
A látottak, folyton a Bódy rendezte Psyché-adaptáció egyik emlékezetes mondatát juttatták szembe: „Miféle anyag az ember, hogy így kívánja, önnön pusztulását?”
Walhalla 2009.09.17. 23:21:26
kanossza 2009.09.21. 23:34:56
Én ebben a tekintetben, nem panaszkodhatok. Több konzultációra is sort kerített az életemet megmentő orvoscsoport.
_wood_ 2009.09.28. 16:38:31