Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7. - 8.

Befogadóimnak és az előző poszt végén felsorolt támogatóimnak egyaránt hálás vagyok azért, hogy sürgősséggel, az onkológia területén országos elismertségnek örvendő intézet betegségcsoportom kezelésére szakosodott osztályára kerülhettem.

A helyzet súlyossága már fogadtatásom pillanataiban érzékelhető volt. 

Az előző epizódban említett sebészeti beavatkozás fáradalmainak hála, végre sikerült eljutnom a szendergésen túli alvásszakaszokig is. Ez az átmeneti képesség hosszú hónapok után egy meglepően kellemetlen álommal ajándékozott meg. Másnap mély, sötét és kilátástalan víziók emlékfoszlányaival a fejemben ébredtem.

Január utolsó hetét voltaképp az intézmény és az osztály vezetőinek jóindulata folytán töltöttem a sebészeten. Állapotomból kifolyólag hazaengedni már kockázatosnak tűnt, s mivel időközben a kanossza új – akkor végsőnek gondolt – állomáshelyéről is megérkezett a befogadásomra vonatkozó biztató válasz, az áthelyezés időpontjáig itt folytattam a küzdelmet démonaimmal.

Megromlott látásom már nem tette lehetővé, hogy olvassak, zenehallgatásra pedig csak akkor nyílott lehetőségem, ha valaki a segítségemre volt a discman apró gombjainak kezelésében. A napok unalmas egyhangúságát az egyre gyarapodó látogatóimmal folytatott beszélgetések törték meg. Mint utóbb kiderült, pótszüleim ezidőtájt tett látogatásuk alkalmával olyan elszomorítónak ítélték állapotomat, hogy néhány nappal később kezdődő ázsiai expedíciójuk során több alkalommal is szóba kerültem közöttük – azzal, hogy talán ekkor láttak utoljára élve.

A február első napja 2007-ben csütörtökre esett. Szikrázó napsütés fogadta mindazokat, akik teljes látóképességük birtokában voltak. A közel egyhónapos kórtermi létezés félhomálya után jómagam csupán arra lettem figyelmes, hogy bántja a szemem a nagy fényesség. Ha a két intézmény közötti utazás alkalmával olykor felnyitottam szempilláimat, beazonosíthatatlan képeket érzékeltem, és a fény hatására nyilalló fájdalmat éreztem a szememben.

A külvilág egyre távolibbnak tűnt.

A végső bizonyosság helyszínére érkezvén, az előzőleg megadott számot tárcsázva értesítettük az osztályt megérkezésünkről, miközben a portán posztolók betegszállítót hívtak számomra. Az osztályvezető főorvos úr az épület előtt várta közelgő csapatunkat. Elől haladt útipoggyászaimat maga után húzó, meggyőzően elszánt tekintetű párom, mögötte felbukkantam én az engem kerekesszékben toló betegszállítóval, mellettünk lépdelt kétségbeesett anyám.

A főorvos úr elkísért minket a már előkészített kétszemélyes kórterembe, ahol frissen vetett ágy, laboratóriumi tisztaság és harcedzett szakszemélyzet várt. Míg édesanyám egy ápolónő segítségével az ágyban fekve átöltöztetett, párom megfutotta az adminisztratív köröket. Alighogy visszatért az ügyintézésből, az osztályvezető főorvos úr két hölgy társaságában látogatta meg a helységet. Tájékoztatott minket a helyi szokásokról, elmondta, hogy itt minden beteg problémájának megoldásán egy orvoscsoport dolgozik, akik amellett, hogy az ápolók munkájának szakmai irányításáról gondoskodnak, naponta megkonzultálják minden egyes gondjaikra bízott beteg állapotát, s a velük kapcsolatos teendőket. Bemutatta a két hölgyet: a közvetlen felügyeletemmel megbízott doktornőt és az osztályt irányító főnővért.

Ekkor vette kezdetét az a hónapokig tartó pszichedelikus utazás, mely gyakorta állította megoldhatatlan feladatok elé jótevőimet...