Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7. - 8. - 9. - 10. - 11.

A gyógyulásom érdekében tett erőfeszítések mellett az idő előrehaladtával exponenciálisan növekvő extra feladatokkal ajándékoztam meg környezetemet. Az ápolók részéről egyre több  türelmet igényelt a bomló öntudatom generálta újabb és újabb rigolyáim kordában tartása.
 

Tisztelt Olvasók!

Bár a jobb oldali dobozok egyikében folyamatosan ott figyel a felkérés, megerősítésképpen ide is leírom: amennyiben környezetükben akad olyan témába vágó történet, melyet szívesen látnának viszont ezen az oldalon, kérem ne habozzanak azt eljuttatni a vizit.blog@gmail.com címre.

Természetesen a beküldőket a szerkesztés nyűge alól tehermentesítem, a diszkréciót garantálom.

Köszönettel,

Kanossza
 

Mire az első adag kemó az ereimben csörgedezett, belülről nézve némiképp átstruktúrálódott a világ. Talán még Marsellus Wallas sem érezhette magát cefetebbül a Ponyvaregényből ismert pincejelenetet követően. Esetemben az ánusz ugyan érintetlen maradt, de a világ nagyot fordult körülöttem. Életem egyik eddig átélt élménye sem volt ehhez fogható. Egy legyőzhetetlennek tűnő erő áramlott át a vénáimon, majd feltartózhatatlanul haladt át a testem minden útjába kerülő sejtjén. Mellkastájon pulzált, a gyomromba mart, a végtagjaim rángatóztak. Miközben az anyag pusztító fergetegként haladt előre a szervezetemben, mindinkább olyan érzésem támadt, hogy megszűnnek a tér határai. Le kellett hunynom a szemem, mert fájt nyitva tartanom.

Egy hideg kéz érintésére felocsúdtam egy pillanatra, s megpillantottam párom riadtan mosolygó arcát. Hallottam, hogy beszél, de a szavait képtelen voltam értelmezni. Bátorításképpen átölelte a nyakam. A nagy dózisú MTX átkódolta az érzékszerveimet, és a parfüm illatát érezvén én hálából a nyakába hánytam azt a csekély folyadékot, amit aznap sikerült a nővéreknek belém diktálnia.

A kezelés legelső érzékelhető eredménye az volt, hogy az éjszakát olyan mély alvásban töltöttem, mint a Mariana-árok. Kótyagosan ébredtem, az étvágyam rosszabbodott. A következő éjszakára visszatért az álmatlanság. Kisvártatva azzal kellett szembesülnöm, hogy napközben és éjszaka is rohamszerűen elszunnyadok, de mielőtt beleélném magam az alvásba, már a külvilág zajaira ébredek. Nagyjából innentől datálható, hogy a napszakok egy végeláthatatlannak tűnő pszichedelikus emlékfolyamban úsznak.

A korabeli dokumentumok szerint február 28-án az első széria M-CHOP protokoll részeként CHOP kezelést kaptam, s ezzel párhuzamosan a Mabthera immunterápia is elindult. Szemtanúk egybehangzó véleménye szerint egyre makacsabban tagadtam meg az ápolók étkezésre, gyógyszerbevételre irányuló kéréseit, egyre barátságtalanabbul viselkedtem.

Az előző epizódban említett agysebészi szakvéleményre hivatkozva orvosaim a  sugárterápiás osztály vezetőjével is felvették a kapcsolatot, és a diagnosztikai leletek képei alapján a professzor úr arra a következtetésre jutott, hogy a szakzsargonban kobaltágyúnak nevezett sugárterápiás eszköz bevetésével jó esélyek mutatkoznak a kedvezőtlen folyamatok visszafordítására, és nem kizárt azok megszüntetése sem.

A terápia megkezdésének egyik feltétele az, hogy azt megelőzően az érintett egy személyes interjún is részt vegyen. Az e célra kijelölt időpontban értem jött a fáradhatatlan betegszállítók egyike, s a célpontba juttatott. Az interjúra várók között talán a negyedik lehettem, amikor fuvarosom sürgős hívást kapott. Egy akut esetet kellett soványdisznó-vágtában a műtőbe juttatnia, mert ott várt már a delikvensre egy sebész és az  asszisztencia, teljes ornátusban, bemosakodva. Tekintve, hogy járóképességem hagyott maga után némi kívánnivalót, betegszállítóm a kerekesszékben ülve azzal az ígérettel hagyott hátra, hogy amint teljesítette küldetését, értem jön, és ha időközben esetleg végeznék, akkor kérjem meg az asszisztensnőt, hogy értesítse diszpécserüket, s ő majd értem küldi valamelyik kollégáját.

A várakozás kissé hosszabbra nyúlt annál, mint amit vesém akkori állapotában képes volt tolerálni. Egy éppen arra haladó intézményi dolgozótól megkérdeztem, merre találom a mellékhelységet. Ő átlagos értelmi képességű ember számára könnyen értelmezhető módon elmagyarázta a légvonalban nagyjából húsz méterre fekvő objektum elérési útvonalát. Én a székben ülve elindultam, és megpróbáltam követni az utasításokat.

Egy örökkévalóságnak tűnő ideig bolyongtam egy viszonylag egyszerű architektúrájú folyosón kerekezve, de nem sikerült rálelnem a toalettre. Erőtartalékaim végéhez közeledvén hirtelen úgy határoztam, inkább elindulok újra a kiindulási ponttól. Innen már nyilván kitalálják, mi történt.

Eltévedtem.

Alighogy belém nyilallt a rémült felismerés, összetalálkoztam két udvarias, középkorú hölggyel. Látván kétségbeesett arcomat, azonnal a segítségemre siettek. Megkérdezték, hogy kit, s mit keresek? Mire azt válaszoltam: elfelejtettem. Kérdezték, honnan jöttem. Erre azt mondtam: Nem emlékszem. Mentőkérdésként a nevemet tudakolták. Azt mondtam, nem jut eszembe.

Matt.