Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7. - 8. - 9. - 10. - 11. - 12.

Az első kemoterápiás kezelést követő közel két hétnyi intervallumot emlékezetem egybemosódó napszakok és a tudatalatti katakombáiba süllyesztett események kusza halmazaként rögzítette. Bevallom, a történtek rekonstruálásában az időközben elsajátított koncentrációs technikák mellett pótolhatatlan segítségemre voltak korabeli ápolóim és látogatóim beszámolói.

Ha a szóban forgó időszakkal kapcsolatban mindössze a tényekre kívánok szorítkozni, ismét terjedelmes aktám idevonatkozó adatait idézhetem: „Február 28-án az első széria M-CHOP protokoll részeként CHOP kezelést kapott, e mellett (Mabthera) immunterápiát  indítottunk.” Virág elvtárs óta azonban tudjuk, hogy a tények makacs dolgok, így azért én árnyalnám kicsit a képet és beavatnám önöket a kezelés esetemben tapasztalt mellékhatásainak rejtelmeibe.

Tisztelt Olvasók!

Bár a jobb oldali dobozok egyikében folyamatosan ott figyel a felkérés, megerősítésképpen ide is leírom: amennyiben környezetükben akad olyan témába vágó történet, melyet szívesen látnának viszont ezen az oldalon, kérem ne habozzanak azt eljuttatni a vizit.blog@gmail.com címre.

Természetesen a beküldőket a szerkesztés nyűge alól tehermentesítem, a diszkréciót garantálom.

Köszönettel,

Kanossza
 

Annak pontos körülményei ma sem teljesen világosak számomra, miként sikerült az előző epizód végén olvasható dadaista vonalvezetésű diskurzus alapján kideríteni kilétemet és hovatartozásomat, de az tény, hogy megkerültem, miként az is tény, hogy távolmaradásom okán a szóban forgó interjúra egy a célnak alkalmas, későbbi időpontban sor került. Vélhetően ekkor sikerült szalonképes teljesítményt nyújtanom, hiszen a sugárterápiás osztályra március 9-re kaptam terminust.

Mire a sugárterápia vonatkozásában is elveszítettem szüzességemet, még néhány deciliternyi felszívódott a szervezetemben a  bevezetőben említett M-CHOP kódnevet viselő mágikus oldatból. Ha eddig netán azzal álltattam volna magamat, hogy immár a kemoterápia minden kellemetlen tünetét megtapasztaltam, be kellett látnom, hogy a legfrissebb gyógyszeripari fejlesztések még tartogattak számomra meglepetéseket.

Érdekes szerkezet az emberi agy. Élénken él bennem az emléke annak az örömteli tapasztalásnak, amikor a kemó sokkhatása utáni néhány napos mélyrepülést követő első tiszta pillanataim egyikében észrevettem, hogy kétrendbeli eredménytelen vegzáláson átesett lábszáram visszanyerte eredeti térfogatát. Akkor az örömteli tény és az évek óta tartó kanosszám lefolyásának alternatívái között fennálló logikai kapcsolat nem volt teljesen egyértelmű számomra. Ma már magasan kvalifikált szakorvosoktól tudom, hogy a belgyógyászati kivizsgálásomat megelőző történések a végkifejlet szempontjából csupán nehezítő tényezőkként értékelhetők.

A lábam megmenekülése felett érzett eufórikus örömöt ellenpontozandó, néhány étkezést követően döbbentem rá, hogy szag- és ízérzékelésem teljesen megváltozott. Hogy kicsit izgalmasabb legyen, a jelenség naponta új meglepetésekkel szolgált. Amit egyik nap sótlannak éreztem, az 24 óra elteltével ehetetlenül túlsózottnak bizonyult. Olyan, teljesen hétköznapinak tekinthető ízkombinációk beazonosítására is képtelen voltam, mint a hagymás rántotta vagy a káposztás cvekedli. Korábban favorizált ételek hányingert keltettek, a csípős ízt képtelen voltam elfogyasztani, vörös húsok, folyékony és pépes halmazállapotú tejtermékek befogadására alkalmatlannak bizonyultam. Egyik nagyon közeli barátom nagyon szeretett volna a kedvemben járni, számos látogatásának egyikén egy veretes vörösbor-különlegességgel a hóna alatt, zsebében a palack kinyitáshoz szükséges dugóhúzóval érkezett. Nem kellett fegyverrel kényszerítenie, hogy aznapi tortúráim után engedjek a csábításnak. Miközben kinyitotta és az éjjeliszekrényen található bögrékbe töltötte a rubinvörös nedűt, poénból felidézte a szofisztikált borértékelések idevonatkozó verbális eszköztárát – erdei bogyós gyümölcsök mögött felsejlő aszalt meggyel, novemberi nedves avart idéző animális mellékzöngékkel. Miután belekortyoltam, a többszörös Pannon bormustrát nyert italba, leírhatatlan csalódást éreztem. Az akkor fertelmesnek tetsző ízben három teljesen diszharmonikus komponenst – ecetben eltett szilva levét,  németesen elkészített hosszú kávé aromáját, s némi konyakmeggyet – véltem felfedezni.

Párom egyik este hordozható DVD-lejátszóval és féltucatnyi, ízlésemmel kompatibilis filmmel érkezett. Innentől az esti búcsúk úgy zajlottak, hogy miután unszolására gyógyszereimet bevettem, elfogyasztottam egy frissen mixelt, kakaóízű folyékony  vitaminbombát, végeztem esti anyagcserémmel, ő búcsúzóul beállította a számos együtt érző kollégája egyikétől kölcsönkapott készüléket, és türelmesen elmagyarázta a kezelőfelületen található négy vezérlőgomb használatát. Az orvosi rendelvények másnapi betartásával kapcsolatos intelmeket követően megkaptam a jóéjtpuszit, majd elindította a Michael Radford által 2004-ben rendezett Velencei kalmárt. A pazar szereposztás, a Bruno Robeo tervezte látvány, a korhű jelmezek bizsergetően autentikus atmoszférája annyira magával ragadott, hogy a műélvezet idejére még nyomorult helyzetemet is képes volt feledtetni velem; ugyanakkor a zseniális filmet ott tartózkodásom ideje alatt sohasem sikerült végignéznem. Az alkotás félidejében rendre vizelési ingerem támadt, ekkor megállítottam a lejátszót, de mire visszatértem a kórteremhez tartozó, néhány méterre fekvő vizesblokkból, az újraindítás mikéntjére sosem sikerült rájöjjek.

Miután a szórakoztatóelektronikai kísérletek sikertelenségébe végképp beletörődtem, az esti órákban rendre felkerestem a barátságos hangulatú, kertre néző társalgót, ahol korabeli betegtársaimnak minden este újra és újra illedelmesen bemutatkoztam, majd helyet foglaltam a tévékészülék előtt. Alig negyedóra elteltével rendre arra lettem figyelmes, hogy a képernyőn jószerével minden képelem a korabeli Aral benzinkúthálózat logotípiájában domináló kék színben pompázik. Mivel ez a látványvilág hamarosan rendkívül erős szúró fájdalmat okozott a szememben, ilyenkor udvariasan elbúcsúztam, visszavonszoltam magamat a szobába, s megpróbáltam elaludni. Az esetek döntő többségében ez nem sikerült, így újra felkerekedtem, újra leültem, újra a fájdalmas kék, újra visszacsoszogás.

Szemtanúk beszámolóiból tudom, hogy előfordult olyan este, amikor ötször is végigjátszottam ezt a kört. A közösségi helység néhány fős törzsgárdája általában a főműsor végeztével nyugovóra tért. Nem akarván zavarni sorstársaimat tévénézéssel, ilyenkor útra keltem, s órákon keresztül hangtalanul csoszogva kísértettem az S-betűre emlékeztető alaprajzú folyosón.

Az ápolók értetlenül álltak az előtt, hogy velük szemben totális elutasítást tanúsítottam, a gyógyszerek bevételét nem ritkán napokig megtagadtam, az injekciók alkalmával hisztiztem; ugyanakkor mizantróp hozzáállásom ellenére az évtizedek óta létező osztály történetében is példátlan mennyiségű látogató keresett fel.

Elérkezett a nagy nap, amikor az orvoscsoport több tagja is meglátogatott a reggeli órákban, és sokat sejtetően bizakodó arccal közölték, hogy ma kerül sor arra a terápiára, amely látásom visszanyerésével kecsegtet. Kisvártatva a betegszállító is megérkezett. Számomra mindaddig ismeretlen útvonalon suhantunk, fotocellás ajtók nyíltak, csukódtak, olykor liftre várakozva különböző bolygókról elnevezett terápiák helyszínét jelölő útbaigazítótáblákat láttam, majd megérkeztünk egy kényelmes kanapékkal, televízióval berendezett váróba. A betegszállítóhoz intézett, az ajtó mögötti technológiát firtató kérdésemre tömör válasz érkezett: ez itt a kobaltágyú. Ne ijedjen meg. Ismertem olyat, aki majdnem egy évig várt, hogy sorra kerüljön, és képzelje, ettől rendbe jött!

Ahogy visszaemlékszem, ezektől a szavaktól egy leheletnyi optimizmus, annyi sem költözött belém. És akkor, még nem is tudtam, hogy mi következik ezután...