Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7. - 8. - 9. - 10. - 11. - 12. - 13. - 14. - 15. - 16.

Elhagyván a megoldás színhelyéül szolgáló intézményt, emlékezetemben megannyi jó tanáccsal és pozitív benyomással, csomagjaimban a szakszerű sebkezeléshez szükséges munícióval, párom tevőleges segítségével péntek este hazaérkeztem. Kicsomagolás közben úgy döntöttem, hogy 48 órára szabadságolom magam.

Lejárt a magam szabta moratórium. A folytatásban ismét egy bizarr emlék felidézésére teszek kísérletet. Egyúttal ígérem, hogy az áttekinthetőség érdekében bejegyzéseimben törekszem a valós idejű történések mellőzésére. Meglehet, olykor előre nem várható, de a végkimenetel szempontjából fontosnak bizonyuló eseményekkel kapcsolatban kivételt teszek, de csak rendkívüli esetekben.

Tisztelt Olvasók!

Bár a jobb oldali dobozok egyikében folyamatosan ott figyel a felkérés, megerősítésképpen ide is leírom: amennyiben környezetükben akad olyan témába vágó történet, melyet szívesen látnának viszont ezen az oldalon, kérem ne habozzanak azt eljuttatni a vizit.blog@gmail.com címre.

Természetesen a beküldőket a szerkesztés nyűge alól tehermentesítem, a diszkréciót garantálom.

Köszönettel,

Kanossza
 

Az esti látogatáskor beszállított kontingenssel megegyező mennyiség pótlására került sor a következő este is, és ez így ment heteken keresztül. Közben szakadatlanul érkeztek azok, akik a mélyrepülés idején tett látogatásaikkal táplálták bennem a reményt. Mindeddig nem mertem rákérdezni, milyen feladatmegosztás szerint működött a hadtápszolgálat. A hét egyes napjain édesanyám közel 400 kilométeres ingajáratokban szállította azt a repertoárt, melyre még az érettségimmel záruló otthon töltött éveimből emlékezett. Fiatalabbik húga és családja a köztes napok pótlásáról gondoskodott, de páromat sem hagytam feladat nélkül. Eközben a belső alapellátmány is másfélszeresre növekedett, hiszen orvosaimnál jobban senki nem tudta jobban, mi vár rám.

Persze a látogatói sokadalom sem fogyatkozott. Akadtak, akik talán ekkoriban búcsúztak tőlem, mert a későbbi hónapokban kezdeményezett telefonhívásaimra, drótpostáimra se akkor, sem azóta nem válaszoltak. Voltak persze, akik olyan „jó tanácsokkal” kezdtek traktálni, melyekre ebben a fázisban nem voltam vevő. A megszűnő nexusokért busásan kárpótoltak azok, akikről sosem gondoltam volna, hogy valaha felkeresnek, de ismét szembesültem egy frázisnak tűnő alaptézissel, mely szerint „bajban ismerszik meg az igaz barát”.

Lehet, a látogatók telepatikus úton kommunikáltak, mert olykor az volt a benyomásom, felosztották maguk között a napokat, s a napszakokat. BaSa és TotAl random üzemmódban, felváltva ugrottak át ebédidőtájt macskaugrásra fekvő irodájukból. Tufi nem hagyott volna ki három napnál többet. János és Gábor heti rendszerességgel, de különböző időszakban jöttek. Vasárnap délelőttönként Lajos ugrott fel, gyermeküket a közelben levegőztető felesége mellől. Füli és Imike hektikusan érkeztek, miként Qliék és Axáék is. Utóbbi két barátomnál ekkoriban várták a jövevények érkezését. Eközben kéttagú családunk technikai zsenije jóvoltából a mélyrepülés időszakában leszanált mobilom is életre kelt, s egyre-másra jöttek a drukkoló hívások, üzenetek, folytak a személyes látogatások időpontegyeztetései.

A vizitek alkalmával határozottan az volt az érzésem, hogy orvosaim és a társaságukban érkező főnővér arca mintha minden nap egy picivel derűsebb lenne, az őket fogadó látvány hatására. Immár katéter nélkül, szobatisztán mindig azon voltam, hogy az ápolóim kedvében járjak. Szívem szerint már a társalgó hűtőjében tárolt fehérjebázisú élelmiszerraktáram napközbeni logisztikai feladataival sem terheltem volna őket, de orvosaim türelemre intettek, még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy felálljak - inkább szóljak, ha szükségem van valamire. A kikészített pirulákat és az illatos organikus anyagokat szorgalmasan toltam magamba, és korábban az osztályon megmentett barátom tanácsára, az erek tágítása érdekében literszám vedeltem a folyadékot, ezzel elősegítvén a később belém csurgó gyógyszerek könnyebb előrejutását. Az ő elmondásaiból, kezelőorvosom és ápolóim utalásaiból tudtam, vénáim erős igénybevételnek nézek elébe.

Mindezt megerősítette az orvoscsoport egyik hölgytagja, aki éjszakai ügyelete keretében tett esti látogatásakor még néhány megszívlelendő életvezetési tanáccsal és a terhelési időszakra vonatkozó intelemmel is ellátott. Étkezést sose kapkodjak el. Az emésztés voltaképpen égési folyamatként fogható fel, s amennyiben a gyomorba érkező ételt azonnal nyakon öntöm néhány deciliter folyadékkal, ami még a tetejébe erősen szénsavas és hideg is, úgy belátható időn belül gasztroenteorológiai problémákkal kell szembesülnöm. Mivel az immunrendszer működéséért is túlnyomórészt az emésztőrendszer felel, a többség által folytatott helytelen gyakorlat jelentősen csökkenti a természetes védekezőképességet. Hasonló okokból ajánlatos a napot néhány kávéskanálnyi megbízható forrásból származó mézzel indítani.

Annyira komolyan vettem a feladatot, hogy néhány nap múltán konkrét napirend szerint éltem. Kora reggel éjszakás nővér segítségével tisztálkodás az ágyban, előreggeli, koncentrációs gyakorlat, reggeli, első vizit, zenehallgatás, tízórai, második vizit, társadalmi élet, ebéd, zene, uzsonna, társadalmi élet, zene, nem hivatalos vacsora, társadalmi élet, hivatalos vacsora, esti látogató, és az est fénypontjaként párom érkezése.

Hosszú évek óta folyó szakadatlan embersport után végre akadt időm arra, amire ilyen  intenzitással talán a mögöttem álló évtizedben sosem: beletekintettem magamba. A meditációk során egyre tisztább kép fogadott, melynek jóvoltából hoztam három nagyon fontos döntést.

- Soha többet nem huzakodok párommal, mert megérzései éppúgy beigazolódtak, mint intelmei – az a bizonyos tánc tényleg nem tart örökké.

- Három évtized múltán újra felveszem a kapcsolatot apai családommal, mellyel szüleim szerencsétlenül végbement válását követően megszakadt a kapcsolatom. Korábban sejtettem, immár tudtam is, hiányuk megannyi későbbi probléma előidézője lett.   

- Lehetőség szerint ügyelek arra, hogy vállalhatatlan mértékű idegfeszültséggel járó, alkalmasint békétlenkedésre is okot adó feladatokat ne vállaljak. Egyidejűleg változtatok a közel két évtizede követett – 48 hetes parát és 4 hetes alkotói periódust magában foglaló – gyakorlaton. Minden nap ugyanannyi időt töltök munkajellegű tevékenységgel, mint kikapcsolódással, feltöltődéssel, és éjfél előtt ágyba bújok, hogy a nap fennmaradó egyharmadát alvással töltsem. Minden nap hallgatok egy olyan zenét, megnézek egy olyan képet és elolvasok legalább egy olyan szöveget, ami pozitív hatást gyakorol rám.

Minderről jó ideig senkinek nem szóltam, csak érlelődött bennem az elhatározás, ha már kaptam egy új esélyt - ezután az erőforrások maximális kiaknázása helyett az energia folyamatos újratöltéséről is gondoskodom.  

Egyik délután belefeledkeztem egy nemrégiben újra felfedezett '77-es klasszikus  hallgatásába.

„Ázott köpenyét kölcsönadta rám az ég.
Ronggyá nyűtt cipőm, amíg bírta, vitt feléd.
Éjszakák sűrűjén vágtam át,
A fényes izzó nap tüzét arcomon hordtam szét.

Gyöngyházszínű tengeren,
Könnyű csónak szállt velem.
Most újra, újra itt vagyok,
Napot hoztam, csillagot.”

Épp a fenti sorok és az elmúlt évek történései között érzékelhető párhuzamon töprengtem, amikor a sokadik hallgatás közben furcsa sürgölődésre lettem figyelmes. Előbb a közeli rokonok érkeztek, majd BaSa barátom, aki szórakozottan letegezte anyámat. Akkor kezdett nagyon gyanússá válni a dolog, amikor párom is befutott, hiszen lehetőségei ismeretében ez túl korai időpontnak tűnt. Körbeállták az ágyam, és barátnőm jelentőségteljes arccal feltette a nagy kérdést:

- Tudod-e, milyen nap van ma?

- Honnan tudnám – gondoltam magamban, hiszen annyira még nem látok, hogy a telefonom naptárát kisilabizáljam, az órámat pedig biztonsági okokból hazaszállítottad. Tanácstalanságomat látva, szinte egyszerre mondták:

-  Isten éltessen!

Édesanyám, még könnyeivel küzdve hozzátette:

- 40 évvel ezelőtt ebben a percben hallottam először a hangodat...