Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7. - 8. - 9. - 10. - 11. - 12. - 13. - 14. - 15. - 16. -17. - 18.

A Kanossza-saga folytatásában megtapasztalom a kobaltsugarak jótékony hatását. Egyre több meglepően kellemes élménnyel gazdagodom mind népesebb számú látogatóm révén. Egyikük jóvoltából kicsit rendezettebbé válik a külsőm. Újabb stratégiai tanácsokat kapok, miközben a terápiás mozgás rejtelmeivel is megismerkedek. Testileg, lelkileg megerősödve vágok neki  a második kezelésnek, és az epizód végére egy meglepő hírt is kapok.

Tisztelt Olvasók!

Bár a jobb oldali dobozok egyikében folyamatosan ott figyel a felkérés, megerősítésképpen ide is leírom: amennyiben környezetükben akad olyan témába vágó történet, melyet szívesen látnának viszont ezen az oldalon, kérem ne habozzanak azt eljuttatni a vizit.blog@gmail.com címre.

Természetesen a beküldőket a szerkesztés nyűge alól tehermentesítem, a diszkréciót garantálom.

Köszönettel,

Kanossza
 

Orvosaim körültekintő tervezésének hála, a WIM protokoll első szériájában éppen elegendő hányingercsökkentő anyagot fogadott be szervezetem ahhoz, hogy a nagy erőfeszítések árán újragerjesztett étvágyam jóvoltából magamhoz vett élelmiszerekből egyetlen csepp se kezdjen el kifelé tolatni a tápcsatorna bemeneti nyílásán. Egyik bölcs – a kemómágia titkaiba már két évtizeddel előttem beavatást nyert – cimborám Zofrannal kapcsolatos kedvező tapasztalatai esetemben is igazolást nyertek. Fogyasztottam hát lankadatlan és kiéhezett testem hálás befogadónak bizonyult. Ha még emberi alakot nem is öltöttem, erőnlétem már alkalmassá tett arra, hogy látásom visszanyerése érdekében ismét terminust kaphassak a sugárterápiás osztályra.

A felkészülési időszakban az újonnan kialakult rutin szerint jártam el, és az egyre erősebben kisugárzott pozitív energianyalábok hasonló, de nagyságrendekkel erősebb kedvező impulzussal ajándékoztak meg. A hétvégén és a következő héten megannyi biztató telefonhívást kaptam, megszokott látogatóim mellett rám nyitották az ajtót  unokahúgaim, s egyik nap kedvenc unokaöcsém azzal hívott fel, hogy estefelé meglátogatna egyik rég nem látott ismerősöm társaságában. A személyleírás és a keresztnév alapján nem kerültem közelebb a megoldáshoz, de amikor délutáni, folyosói űrsétám során megpillantottam őket, a meglepetéstől nem tudtam szóhoz jutni. A külsődleges jegyek csupán a rőzse vonatkozásában tértek el a másfél évtizeddel korábbi látványtól. A közel négyórás önfeledt társalgás alatt többször olyan érzésem támadt, mintha tegnap lett volna, hogy utoljára beszélgettem Dianával, a budapesti underground egyik emblematikus alakjával. Felidéztük a régi emlékeket, egyeztettük, melyikünk mit tud a régi közös ismerősökről, ki hol és hogyan él, és néhány percben az egyre elviselhetetlenebbnek tűnő közhangulatról is szót ejtettünk.

Kedden, alighogy végeztem reggelimmel, egy vizitekről ismerős, derűtől sugárzó női arc nyitotta rám az ajtót. Már akkor sejtettem, hogy átlagon felüli emberismerettel rendelkezik, amikor bemutatkozott és meginvitált a hamarosan kezdődő terápiás tornára. Hamar kiderült miért sikerült a fonendoszkóp híján olyan könnyen beazonosítanom: ő az egyetlen olyan tagja az orvoscsoportnak, aki nem onkológusként, hanem klinikai szakpszichológusként járul hozzá gyógyulásunkhoz. Olyan meggyőző kedvességgel hívott, hogy azonnal feltápászkodtam, magamra öltöttem narancsszínű frottír palástomat, és a társalgó irányába csoszogtam. Mire mindenki megérkezett, az asztalok is szélre tolódtak, és a doktornő vezetésével féltucatnyi gyógyulni vágyó kezdett hozzá a könnyített testmozgáshoz. A több hónapnyi tétlenségben elgémberedett végtagok számára kínszenvedésnek tűntek az első mozdulatok, de a negyedik gyakorlatsor végére már azzal a jóleső érzéssel szembesültem, hogy immár újra van testem. A gimnasztikát egy lélekemelő koncentrációs szakasz követte. Levezetésként hozzákezdtünk a társalgó bútorzatának visszarendezéséhez. Amikor végeztünk, a hűtőből magamhoz vettem délelőtti tejdesszert adagomat, s kifelé haladva arra lettem figyelmes, három betegtársam vár a kijáratnál és szinte egyszerre mondják:

- Fhúú! Már nagyon aggódtunk miattad. Hogy érzed magad?

Lányos zavaromban, zsigerből a szokványos formulával reagáltam, de közben illendőnek éreztem, hogy bemutatkozzak. Nem ragozom. Kiderült, ők voltak azok, akiknek kék-korszakom kóborlásainak idején, minden este elmondtam tévénézés közben, hogy ki vagyok, s miként kerültem közéjük. Tejjel koccintottunk a nagy találkozásra.

A másnapi vizitek egyikén testi-lelki kondícióm kedvező alakulásáról számoltak be orvosaim, egyúttal a gyógyulásom érdekében felépített stratégia egyik fontos, korábban erőnléti hiányosságaim miatt félbehagyott terápiás elemének folytatásáról értesítettek. Következő délután már nem ért meglepetésként, amikor ebéd után bekopogtatott kedvenc betegszállítóm. A szokatlanul hűvös időjárásra való tekintettel felöltöttem születésnapomra megérkezett, sarki madártollal bélelt prémkapucnis dzsekimet, besegített a tolószékbe és soványdisznó-vágtában a WBRT-terápia helyszínére röpített. Bár derengtek még bennem a kedvezőtlen élmény utóhatásai, immár több együttható jóvoltából rendelkeztem annyi lelkierővel, hogy ne szálljon inamba a bátorságom - amikor meghallottam a nevemet, feltárult a félhomályos szoba ajtaja, s a precíziós munkaállomáson némi segítséggel elfoglaltam a helyemet. Most az a néhány másodperc, tényleg néhány másodpercnek tűnt. Figyeltem, érzek-e valamit a kobaltimpulzusból, de bárhogy összpontosítottam, csak egy finom kattanást hallottam, majd a feltáruló ajtó nyílásán beszüremlő külső zajokat. Egy hangyányit könnyebb volt lekászálódni az emelvényről, és a búcsúzóul kapott biztatás révén most pánik helyett remény költözött belém. 

Azért visszaszállításomat követően éreztem, ma ki kell hagyjam az egészségügyi célzatú folyosólátogatásomat. Ápolóim kérésének engedve még magamhoz vettem némi folyadékot, azután ágyba bújtam. Bevallom, elalvás előtt azért kicsit tartottam attól, hogy ismét tiszteletüket teszik a langaléták, kísérteties sétára invitálnak és újra elkezdődik a végeláthatatlan bolyongás, ezért erősítendő pszichés kondíciómat, akusztikai terápiás megoldást választottam. A sorlemezek közül tizenhatodikként, 2002-ben felvett, a Motörhead történetében rendhagyó módon külső szerző által komponált Jim Johnston-számot állítottam huroküzemmódba. Álmomban a Triple H-ként is emlegetett pankrátor, Hunter Hearst Helmsley személyesítette meg az elementáris erejű kobaltsugarakat, melyek kíméletlenül pusztítják az agyi látóidegeimre felcsimpaszkodott non-Hodgkin sejteket. Talán mosolyogtam is az eredmény láttán.


 

A következő nap folyamán, a tornát követő ejtőzés közben, már alig vártam, hogy nyíljon az ajtó, belépjen a mindig figyelmes betegszállító, a leereszkedő ülepem alá tolja a kerekes széket, és maga előtt taszajtva átrohanjon velem a  kerten, hogy begurítson a hangszigetelt derengésbe, ahol a mindig mosolygó asszisztensnő a gyógyító sugárnyaláb képzeletbeli végpontjában tizedmilliméter pontossággal beállítja homlokomat. A sugarakat követő transzfer után ismét ledőltem, de immár annyira fáradt voltam, hogy a CD-lejátszót sem volt erőm előkotorni a fiókból. Azon nyomban elnyomott az álom. Másnap minden megismétlődött, de a kórterembe visszatérve már volt annyi erőm, hogy tájékoztassam szűkebb baráti körömet: úgy tűnik, ha kinézek a fejemből, immár látok is valamit.

A nagy sikerre való tekintettel szinte észrevétlenül elröpült a WIM-protokollban előírt 25 napos szünidő, és a Pünkösdöt megelőző héten annak rendje és módja szerint lejátszódott az a 72 órás rituálé, melynek során ismét ereimbe vándorolt néhány vesevédő injekció, egy azúrkék tónusú és 23 színtelen oldatot tartalmazó félliteres üvegpalack tartalma. Ez a kezelés számomra annyiban tért el attól, melynek során WIM vonatkozásában elveszítettem a szüzességemet, hogy a 240 perces ciklusokban nemcsak folyadékfelvételre, anyagcserére, kétórás időközönkénti étkezésekre, lélekemelő koncentrációs gyakorlatokra és zenehallgatásra futotta fizikai lehetőségeimből, de immár olvasással is kacérkodtam. Ugyan még igen lassan haladtam, és néhány oldal után elfáradt a szemem, ezért le kellett tegyem a könyvet, de immár bővült az a repertoár, amely pozitív impulzusokkal segítette gyógyulásomat.

A visszacsatolás sem soká váratott magára. A szerda déli viziten azzal búcsúztak tőlem orvosaim, hogy amennyiben nekem is megfelel, értesítsem legközelebbi hozzátartozóimat, lehetőség szerint gondoskodjanak ideiglenes hazaszállításomról, mert állapotom immár megengedi, hogy a pünkösdi ünnepet odahaza tölthessem. Valamit megérezhettem, mert előző nap megkértem családi fodrászunkat, hogy alkalomadtán legyen olyan jó, fáradjon be hozzám, és fosszon meg a terápiák mellékhatásaként hullásnak indult hajam és arcszőrzetem maradványaitól.

A hazatérés lehetőségének tudomásulvételét követő percekben hirtelen nem is tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Csak többszöri nekifutásra tudtam elhebegni páromnak, hogy munka utánra tervezett látogatásakor, ezúttal a portán behaladva egy betegszállítót is kérjen számomra.

- Hogyhogy? – kérdezte meglepetten.
- Azért az mégsem járja, hogy az öledben vigyél az autóig...