Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7. - 8. - 9. - 10. - 11. - 12. - 13.

Az első sugárkezelést követően megszakadt a kapcsolatom a külvilággal. Egykedvűen fogadtam, hogy operált lábszáram visszanyerte eredeti térfogatát, képtelen voltam értékelni a kétágyas kórterem kényelmét, a vizesblokk, a folyosók makulátlan tisztaságát.  A nővérek kedvességére kifejezetten barátságtalanul reagáltam. Még sokat tapasztalt orvosaim többsége is értetlenül állt mizantrópiám előtt.

Becsléseim szerint nagyjából 8-10 napig tarthatott az a periódus, amikor már ezt világot elhagytam, de még a másik oldalra nem jutottam át. 

Tisztelt Olvasók!

Bár a jobb oldali dobozok egyikében folyamatosan ott figyel a felkérés, megerősítésképpen ide is leírom: amennyiben környezetükben akad olyan témába vágó történet, melyet szívesen látnának viszont ezen az oldalon, kérem ne habozzanak azt eljuttatni a vizit.blog@gmail.com címre.

Természetesen a beküldőket a szerkesztés nyűge alól tehermentesítem, a diszkréciót garantálom.

Köszönettel,

Kanossza
 

Némi várakozás után feltárult a titokzatos ajtó, egy kedves női hang a nevemet szólította. Kedvenc betegszállítóm begurított a félhomályos szobába, átemelt egy derékmagasságban kialakított speciális fekvő alkalmatosságra, majd távozott. A berendezést kezelő szakszemélyzet egyik hölgytagja kedvesen megkért, helyezkedjek el kényelmesen. A tarkóm rögzítését célzó puha tálkában precízen beállította a koponyámat a képalkotó berendezések leletei alapján megtervezett pozícióba. Ezután udvariasan ismertette a terápia rám vonatkozó játékszabályait: fél percet teljesen mozdulatlanul feküdni, szemeket becsukni.

Az asszisztens hölgy elhagyta a helyiséget. Az ajtó becsukódását követően erős izgalmi állapot lett úrrá rajtam. Kimerevített pillanatnak érzékeltem, míg lezajlott az alig néhány másodperces kezelés. Azután lesegített az emelvényről és miközben kivezetett az előtérben parkoló kerekes székhez, felvázolta, milyen utóhatásokra kell számítsak.

Az előzetes tájékoztatás részletességét illetően nem lehetett hiányérzetem. Kezelőorvosaim már az önhibámból elmaradt interjút megelőzően behatóan ismertették, hogy szemem világának visszanyerése érdekében milyen áldozatokra kell számítanom. Mint fentebb említettem, a tett színhelyén mindez további megerősítést nyert.

Ennek ellenére, ami a kórterembe szállításomat követő napokban lejátszódott bennem, ahhoz  képest utólag a legkedvezőtlenebb prognózisok is csak könnyű kabarétréfának tűntek. Akik az első WBRT-kezelést követő hétvégén látogattak meg, komoly fogadást már nem kötöttek volna arra, hogy valaha még életben látnak. Csupán néhány reménykedő akadt, de róluk a történeti hűség kedvéért csak a következő bejegyzésben fogok megemlékezni.

Remélem, nem lesz kifogásuk az ellen, ha ettől a ponttól a történet, egy kis időre két szálon fut tovább. Az utólagos összevetések folyamán ugyanis úgy döntöttem, hogy az általam megélt események, és környezetem velem kapcsolatos tapasztalatai jelentős mértékben eltérnek.

Idebent:

A következő 192 óra túlnyomó részében, 350 – 400 centiméter magas, atrófiás testalkatú, hosszúkás fejű, szőrtelen lényekkel sétáltam, akiknek testét fakó dohánybarna és pikkelyszerűen csillámló kék színek kombinációjából álló hámszövet borította. Szinte súlytalannak éreztem magam, miközben elhagyatott, poros tájakon vezettek keresztül, amelyek hol gigantikus belmagasságú csarnokoknak, hol mély, sziklás völgyeknek tűntek, melyekben különös, szélsőséges meteorológiai jelenségek idején tapasztalható fényviszonyok uralkodtak. Talán pirkadati vihart megelőzően tapasztalni hasonlót. Mindez annyiban különbözött, hogy semmilyen légmozgást nem érzékeltem. Több alkalommal egy különös jelenet törte meg a séták egyhangúságát.

Olykor egy kísérőim fejmagasságában elhelyezkedő emelvényhez értünk, ahonnan egy közeli barátom arcvonásaira emlékeztető, torz tekintetű, egészségtelenül nagy fejű, rendkívül bozontos arcszőrzetű, hosszú, zsíros hajat viselő lény artikulátlanul röhögött, miközben hasznavehetetlen, bűzős tárgyakat dobált felém.

Odakint:

Mivel hónapok óta képtelen voltam a létfenntartáshoz szükséges tápanyagot magamhoz venni, a számomra felszolgált – egyébként kitűnő minőségű – ételből nem fogyasztottam, számottevő székletet hetek óta nem produkáltam, talán senkit nem lep meg, hogy soron következő hétfői sugárkezelésem helyett leginkább az életben tartásommal kapcsolatos sürgősségi feladatok tartották izgalomban környezetemet. Párom és egyik közeli barátom ekkor hosszabb beszélgetést folytattak kezelőorvosommal, aki aggályait nem rejtette véka alá. Tájékoztatta őket, hogy leromlott fizikai állapotom semmilyen, a gyógyulásomat elősegítő kezelést nem tesz lehetővé. Amennyiben napokon belül nem történik számottevő változás, ennél szomorúbb hírekkel kell szembesülniük.

Ezután még kilátástalanabb időszak következett. Jó néhány napja képtelen voltam feltápászkodni. Ágyhoz kötve, infúziókkal tartottak életben. Egyik éjjel szobatársam mély alvásából arra a zajra ébredt, amelyet az ágy alá zuhanva keltettem. Az ágyakhoz szerelt nővérhívón azonnal segítséget kért. Az ápoló habkönnyű testemet visszatette az ágyba, és megpróbált megnyugtatni. Miután rendezettnek érezte helyzetemet, visszatért ügyeleti helyére. Alighogy az iménti sokkhatást kipihente, éktelen csörömpölést észlelt. A zaj forrásához rohanva sokkoló kép fogadta: a szobához tartozó vizesblokk zuhanykabinjának romjai között feküdtem.

Másnap, néhány perces különbséggel két nagyon közeli barátom tette nálam tiszteletét. Aki előbb érkezett, az saját bevallása szerint a szobába lépve őt fogadó látvány hatására konkrétan sokkos állapotba került. Kislányos zavarában hirtelen azt sem tudta, mihez kezdjen, gondterhelten járkált le s föl a helyiségben. Alig negyedórával később az a barátom érkezett, aki nehéz helyzetben lévő idős emberek ápolásában jelentős tapasztalatokkal rendelkezik. Felültetett, és megpróbált interakciót provokálni valamiképp, de szavai semmilyen érdemi reakciót nem váltottak ki belőlem. Mereven, kigúvadt szemekkel ültem az ágyban, miközben ő beszélt hozzám, és nagyon lassan belém diktált egy apróra vágott kiviszeletet. Még a számat is neki kellett becsuknia, én pedig rágás helyett nagyon lassan lenyeltem a gyümölcsdarabot. A helyzet kilátástalanságát látva, telefont ragadott:

- Szia. Itt vagyok a kórházban. Kurva nagy gáz van. Ha tudsz, gyere ide minél előbb.

Bár az autója a garázsban állt, idegállapotára való tekintettel párom taxit hívott, és alig negyedóra múlva már az osztály folyosójának kövezetén kopogó cipősarkai jelezték, hogy megérkezett.

Feltépte az ajtót, és hátrahőkölt...