Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7. - 8. - 9. - 10. - 11. - 12. - 13. - 14.

Tisztelt Olvasók!

Fordulóponthoz érkeztünk.

Ebben az epizódban még mindig két szálon halad a történet, de végre elérkezik a régen várt pozitív áttörés. Teljes gyógyulásról ugyan még több okból is korai beszélni, de legalább felragyog a reménysugár.

Az óvatosságot egyrészt az onkoterápiai protokoll indokolja, mely az utolsó kezelést követő, tízéves – az idő előrehaladtával arányosan ritkuló kontrollvizsgálatokon tapasztalt tünetmentes – időtartamot követően nyilvánítja gyógyultnak a pácienst.

A másik ok prózaibb: a kanosszámnak ezzel az epizóddal még korántsincs vége.

Higgyék el, ezt leginkább én sajnálom.

Tisztelt Olvasók!

Bár a jobb oldali dobozok egyikében folyamatosan ott figyel a felkérés, megerősítésképpen ide is leírom: amennyiben környezetükben akad olyan témába vágó történet, melyet szívesen látnának viszont ezen az oldalon, kérem ne habozzanak azt eljuttatni a vizit.blog@gmail.com címre.

Természetesen a beküldőket a szerkesztés nyűge alól tehermentesítem, a diszkréciót garantálom.

Köszönettel,

Kanossza
 

Idebent:

Azt az élethelyzetet, melyben az előző epizód túlnyomó részét töltöttem, a Tibeti Hagyomány Bardo néven említi. Amennyiben ismereteim nem csalnak, a hat stáció közül az első – Shinay bardo – határvidékén kalézolhattam nyurga kísérőimmel. Az elhagyatott tájakon bolyongás, és a pulpituson viháncoló torzónál tett látogatások monoton ciklusa egyszercsak megtört. 

Kísérőim egy olyan helyre vezettek, ahol példátlan nyugalom honolt. A fényviszonyok és a természeti környezet ezzel egyidejűleg megváltozott. Nem voltam sem fáradt, sem éhes, sem szomjas. Vágytalan derű lett úrrá rajtam, melyet az időtlenség érzete kísért. Egy katartikus erőteret érzékeltem.

Az idő múlását illetően még akkori érzékelésem alapján sem mernék becslésekbe bocsátkozni. Egyszercsak olyan érzetem volt, hogy a tér egy meghatározhatatlan pontjáról valaki hozzám beszél. Szavak nélküli metakommunikációs dialógus folyt le a két fél között. Én, megelégelve az évek óta tartó szenvedést, maradni szerettem volna, de azt az utasítást kaptam, még nincs itt az idő. Vissza kell forduljak, mert még megoldatlan feladatok várnak rám.

Odakint:

Párom, rendkívüli munkahelyi terhei dacára, a magányos estéket éjszakába nyúló internetes kutatással töltötte. Konok alkat – akárcsak én, hiszen egyazon csillagjegy szülöttei vagyunk –, nem tudott beletörődni abba, hogy ilyen méltatlan véget érjen kapcsolatunk. Talán sokan nem hiszik, de aki elszántan keresi, az tényleg rátalál a megoldásra.

Két vonatkozásban jutott eredményre.

Talált egy organikus vitaminkészítményekből álló termékcsaládot, amelynek alapanyagait a gyártó Costa Rica őserdeivel határos, teljesen szennyeződésmentes ültetvényein termeli. A tabletták bevonata – a gyógyszeripar által alkalmazott rovarkitinpáncélból kivont alapanyaggal szemben – szintén növényi eredetű. Felvette a kapcsolatot a hazai forgalmazóval, néhány ezer karaktereben felvázolta addigi kórházi pályafutásomat, s a jelenlegi, kiélezettnek mondható szituációt. Reggelre válasz érkezett, amelyben a belgyógyász végzettséggel rendelkező kereskedő két komplex vitamin kombinált szedését ajánlotta. A kapcsolatfelvételt követő délután maga a képviselet vezetője juttatta célba a készítményeket, így párom már esti látogatása alkalmával belém diktálhatta az első dózist, és az éjszakás nővér lelkére kötötte, hogy mielőtt átadja az osztályt, adja be nekem a következő adagot.

A metafizika nem lévén idegen terület számára, mindezzel párhuzamosan nexust létesített egy észak-angliai duotheisztikus elveket követő, Hagyományos Brit Wicca körrel. A társaság egyik vezető boszorkánya elkért minden, személyemhez kötődő koordinátát. A teljes nevem, az órára pontos születési időpontom, a születési helyem és a jelenlegi tartózkodási helyem földrajzi koordinátái, valamint a precíz diagnózisom és a fent említett belgyógyász végzettségű vitaminkereskedő számára is eljuttatott „karriertörténet” birtokában néhány napos gondolkodást kért. Válaszlevelében közölte a spirituális operáció elvégzésének várható időpontját. Párom lelkesült válaszában a kompenzáció mikéntjéről érdeklődött, mire tömören annyit válaszoltak, hogy ilyen rossz állapotban lévő embertől és hozzátartozójától nem fogadnak el pénzt, amúgy sincsenek tarifáik, mert nem ebből fedezik a létfenntartásuk költségeit. Levelét egy apró kéréssel zárta, mely nagyjából így hangzott: a szerintük biztosra vehető sikert követően a gyógyult és hozzátartozója is ügyeljen arra, hogy további életében olykor önzetlen szolgálatot végezzen. 

A fenti történésekkel egybeesett még egy fontos esemény, melynek megtörténtéről csak hónapokkal később értesültem. A Kanosszában már több kulcsfontosságú pillanatban felbukkant manuálterapeuta orvos barátom ezen a helyen is meglátogatott. Saját bevallása szerint a látvány, mely a kórterembe lépve fogadta, minden előzetes várakozását alulmúlta. Egy kiábrándult, életesélyeivel leszámolt roncsot látott, aki teljes inverze volt egykori önmagának. Őt ez sem riasztotta el, mert történetesen nem az a típus, aki könnyen megrémül, hiszen több évtizedes praxisa során számos kilátástalan helyzetben lévő civilnek és élsportolónak adta vissza elveszettnek hitt képességeit. Közel három órát töltött nálam. Ez idő alatt számos ágyban végezhető átmozgató gyakorlat mellett egyfajta pszichoterápiát is gyakorolt. Addig nem tágított, míg meg nem esketett, hogy még egyszer, egyetlenegyszer felszívom magam, és elkezdek küzdeni, úgy istenigazából. Tud valamit az öreg. Megpróbáltam. 

Egy 24 órányi intervallumra becsülhető időtartamban a vektorok ugyanabba az irányba mutattak.

Alig egy órával azután, hogy a második dózis organikus vitamint erősen kótyagos állapotomban belém diktálta az éjszakás nővér, az orvoscsoport előző napi döntésének megfelelően az északi fekvésű szárny kétágyas kórterméből a déli oldal egyágyas kórtermébe költöztettek. Szerették volna elejét venni annak, hogy  önveszélyes cselekedeteimmel szobatársam gyógyulását is hátráltassam.

Amikor öntudatra ébredtem, ragyogó napfény, és az ágyam szélén ülve kifliszeletet vajazó ápolónő  mosolya fogadott.

- Na mi van, aranyoskám, megéhezett végre? Csak fogyasszon egészséggel. Ne féljen, szívesen etetem én magát estig, míg a műszakom lejár! Szórakoztatóbb feladat, mint azt nézni, amit az utóbbi hetekben művelt!