Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7. - 8. - 9. - 10. - 11. - 12. - 13. - 14. - 15.

Az években mérhető alászálló periódus, és az azt követő mélypont után egy nagy fellélegzéssel búcsúztatom ezt a verőfényes hetet. Mit tagadjam, históriámban végre egy felívelő szakasz veszi kezdetét, amely, remélem, nemcsak az én életkedvemet adta vissza annak idején, hanem a tisztelt olvasókat is hozzásegíti, hogy egy hangyaszellentésnyivel  optimistább hangulatban induljanak neki a hétvégi kikapcsolódásnak.

Nem akarok ünneprontó lenni, de mielőtt nagyon beleélnék magukat a szansájnbugi életérzésbe, azért el kell mondjam, hogy még korántsem vagyunk túl a probléma megoldásán. Sőt! Olykor egyre komplikáltabbá válik majd a helyzet. 

No de ne szaladjunk ennyire előre, mert ez a rész sincs híján tanulságoknak!

Tisztelt Olvasók!

Bár a jobb oldali dobozok egyikében folyamatosan ott figyel a felkérés, megerősítésképpen ide is leírom: amennyiben környezetükben akad olyan témába vágó történet, melyet szívesen látnának viszont ezen az oldalon, kérem ne habozzanak azt eljuttatni a vizit.blog@gmail.com címre.

Természetesen a beküldőket a szerkesztés nyűge alól tehermentesítem, a diszkréciót garantálom.

Köszönettel,

Kanossza
 

Hátrahagyván nyurga kísérőimet, a napfényes déli szeparéban falatozgattam, miközben az engem vajas kifliszeletekkel tápláló ápolónő az iménti epizód végén zajló párbeszéd utolsó mondatához érkezett.

- Szórakoztatóbb feladat, mint azt nézni, amit az utóbbi hetekben művelt!
- Egek! Mit műveltem?
- Na ne kábítson!

Erre nyilván olyasfajta arcot ölthettem, mint amikor az egyszerinek déli ébredés után beszámolnak a kulturált borfogyasztást célzó, baráti légkörű, 3,2 ezrelékes véralkoholszintet eredményező előző éjszaka történéseiről.

- Húha! Úgy tűnik, maga tényleg nem emlékszik!
- Tényleg.
- Meddig emlékszik?
- ?
- Tudja hol van?
- Szemlátomást egy kórházban.

Ekkor belépett az ajtón egy háromnegyedes fehér köpenyt és nyakában fonendoszkópot viselő középkorú férfi. Az arcvonásai rémlettek valahonnan. Bevallom, én sokat adok az első benyomásokra. Ő határozottan szimpatikus volt. Semmi manír, semmi póz. Az a kiveszőben lévő, klasszikus orvos, akit a legjövedelmezőbb befektetési lehetőségek, a közelgő sítúra, vagy a legdivatosabb luxusautóhoz passzoló öltöny és golfszett beszerzési forrásának felkutatása helyett az osztályán kezelt betegekkel kapcsolatos problémák megoldása tesz gondterheltté. 

- Szervusz. Hogy érzed magad?

Megnyugtató hangtónus, mintha csak megboldogult drága nagypapámat hallanám, aki egész aktív életét a hívek lelkének ápolására tette fel.

- Tiszteletem. Azt hiszem, egész jól.

- Kis híján elveszítettünk – sóhajtotta, majd az ágyam szélére ült, és halkan megkért forduljak oldalt, lélegezzek mélyeket, s a megfelelő helyekre érve belefülelt fonendoszkópjába. Miután ezzel végzett, végigtapogatta a nyirokcsomóimat, majd nagy vonalakban felvázolta a helyzetemet, és a lelkemre kötötte, hogy most már ügyeljek az étkezésre és ne tiltakozzak, ha a saját érdekemben megkérnek valamire, mert mihamarabb meg kell erősödjek ahhoz, hogy folytathassák a kezeléseket. Azután felállt, és azzal köszönt el, hogy hamarosan találkozunk.

Amikor becsukta maga mögött az ajtót, a nővérhez fordultam. Ő, látva csodálkozó tekintetemet, elébe ment a kérdésnek.

- Hát úgy tűnik, maga tényleg nem túl sok mindenre emlékszik.

Ezután szőrmentén tájékoztatott néhány alapvető információról. Megtudtam, hogy iménti látogatómban az osztályvezető főorvos urat tisztelhetem, majd nagy vonalakban vázolta idekerülésem óta produkált referenciáimat. A rövid beszámolót azért megnyugtatásképp azzal zárta, hogy igazából sejteni lehetett, hogy nem teljesen vagyok tudatomnál, mert sokszor az évtizedek óta itt dolgozó orvosok és ápolónők is nehezen találtak logikai összefüggéseket cselekedeteim között.

Reggelire akkurátusan elfogyasztottam néhány kiflit és minivajat, pár szelet sonkát, sajtot és fojtásnak a gyógyszerekkel közel liternyi tejet. A tabletták között akadt kettő amelynek frenetikus fűszernövényillata volt. Megkérdeztem az ápolónőt, ezek micsodák, s ő azt felelte, a barátnőm kötötte a lelkére, hogy ezeket minden étkezés után gyömöszölje belém. Azután elszundítottam.

Telefoncsöngésre ébredtem. Fölvettem az éjjeliszekrény fölé szerelt készülék kagylóját, s párom hangját hallottam. Beszámoltam neki reggeli ébredésem történetéről, majd tagbaszakadt, hosszúkás fejű emberszabású lényekről kezdtem beszélni, de mielőtt belemélyedtem volna a velük töltött időszak taglalásába, azzal szakított félbe, hogy ezeket a történeteket hallgatja egy hete, ha lehet, most már beszéljünk vidámabb és praktikusabb dolgokról. Elmondta, hogy a tegnapi gyomorvérzésem miatt most egy ideig semmi savanyút nem ehetek, nem ihatok. Végezetül megkérdezte, mit hozzon este. Ekkor a Kis Vukra emlékeztető felsorolásba kezdtem: 3 liter tej, 4 krémtúró, 6 gyümölcsjoghurt, kis tejföl, meg persze vaj és sajt, hja és sonka meg méz is kevéske.

Amint letettem a kagylót, hozzáfogtam nagyjából három négyzetméternyi életterem felderítéséhez. Az éjjeliszekrény fiókját kihúzva egy szemüvegre leltem. Felpróbáltam, és kicsit fátyolosan, de azért láttam. Ráakadtam egy diszkmenre. Gondolom, egy ideig úgy forgathattam, mint a csimpánz a tűzoltókészüléket, de tengernyi időm volt, így csakhamar rájöttem a megoldásra. A két fülhallgatót beillesztettem és nagyon ismerős hangokat hallottam, de arra lettem figyelmes, hogy megdöbbentően sok felharmonikust hallok. Még ebéd közben is ebben az akusztikai élményben gyönyörködtem. Közben egyre gyakrabban elbillentettem az ablakot árnyékoló szalagfüggönyt, és nem tudtam betelni a kora márciusi napfénnyel. Szüntelenül áramlottak a hangok, melyeket legalább száz különálló hangsávként érzékeltem. Olyan érzésem volt, mintha egy gömb középpontjában tartózkodnék, ahová a tér beazonosíthatatlan pontjairól áramlanak a hangok, miközben ragyog a fény. Talán boldogabb voltam, mint Odüsszeusz, amikor végre hazatért kissé hosszadalmas kalandtúrájáról. Megejtett pillanatok voltak, melyeket kitörölhetetlenül őriz az emlékezetem.

Túlzás nélkül kijelenthetem, életem legboldogabb napját hagytam magam mögött, amikor - becsukott szemmel élvezve a hangorgiát - egy ismerős, egzotikusan üde illat csapta meg az orromat. Kinyitottam a szemem, de senkit nem láttam. Ekkor kintről lenyomta valaki a kilincset és belépett párom.

Nevetett, azután megöleltük egymást, és felszabadultan sírtunk. Szinte egyszerre súgtuk sóhajtva egymás fülébe:  Istenem...