Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7. - 8. - 9. - 10. - 11. - 12. - 13. - 14. - 15. - 16. -17. - 18. - 19. - 20.

Mindenek előtt  szeretném megköszönni önzetlen felajánlásaikat, melyek hozzászólások és drótposták formájában érkeztek hozzám. Jelentem, élnék a felkínált lehetőséggel, és e túlzás nélkül közszolgálati funkciót betöltő felület életben tartása érdekében igénybe venném segítségüket. Kérem, legyenek olyan jók és juttassák el hozzám az oly sokat kritizált hazai egészségügyben tapasztalt tűrhetetlen közállapotokkal kapcsolatos élményeiket!

Annyival egészíteném ki a már unalomig ismételt korábbi felhívásomat, hogy a térfél másik oldalán küzdő egészségügyi dolgozók ostoba betegekkel kapcsolatos beszámolóit is szívesen fogadom.
 

Tisztelt Olvasók!

Bár a jobb oldali dobozok egyikében folyamatosan ott figyel a felkérés, megerősítésképpen ide is leírom: amennyiben környezetükben akad olyan témába vágó történet, melyet szívesen látnának viszont ezen az oldalon, kérem ne habozzanak azt eljuttatni a vizit.blog@gmail.com címre.

Természetesen a beküldőket a szerkesztés nyűge alól tehermentesítem, a diszkréciót garantálom.

Köszönettel,

Kanossza
 

Mielőtt belevágnék a folytatásba, halkan megjegyzem, hogy kálváriám még a blogban közzétett epizódok történéseitől 19 hónapnyi távolságban, azaz most, valós időben sem nyert megnyugtató rendezést. Onkológusaim még mindig nem vetették el a csontvelő-átültetésemmel kapcsolatos terveiket, a lábszárseb gyógyul, de még nem százszázalékos és az időközben felmerült – egyelőre beazonosítatlan – altáji probléma sem nyert megnyugtató rendezést. Közeleg a megoldás, de a küzdelem, ha a korábbinál mérsékeltebb intenzitással is, azért még folyik.

Talán absztraktnak tűnik a képzettársítás, de a küzdelemről nekem sokáig az első, '89-ben készült ACTUS album időszaka jut eszembe, s ennek kapcsán is a jó Wahorn Bandi örökbecsű szavai: „Az élet örökös harc, kűűzdelem, de legalább rövid.”  Ezt az életbölcseletet többnyire cigarettafüstbe burkolózva osztotta meg velem s épp jelen lévő zenésztársaimmal; olyankor, amikor néhány órai alkotómunkánk egy-egy apró malőr folytán a semmibe veszett, s ezt az Atari 1024 típusú számítógép képernyőjén megjelenő „Fatal System Error” felirat jelezte.

Folytatva az onkológiai kezeléseknél félbemaradt élménybeszámolót, históriámban eljutottunk addig a pontig, hogy az MRSA kikezelését követően, már a 72 órás VIM-dózisok közti szünetekben hazaengedtek kezelőorvosaim. Ily módon a hosszúra nyúlt hospitalizációs életszakaszt a szocializációt elősegítő otthoni tartózkodások színesítették.

Tekintve, hogy párom akkor még egy nemzetközi cég regionális középvezetőjeként robotolt, a déli órákra eső hazautazások alkalmával többnyire barátaim segítségét kellett igénybe vennem, de néhány esetben előfordult, hogy személyszállító kisiparos segítségére szorultam. Egyetlen valóban figyelmes taxisofőrtől eltekintve udvariatlan, közönyös szolgáltatókba botlottam. Bár mindegyikük tudta, honnan érkezett a megrendelés, az empátia legkisebb jelét sem mutatták. Ritkán fordult elő, hogy erre vonatkozó kérés nélkül odáig ragadtatták magukat, hogy segítsenek utazótáskám mozgatásában és elhelyezésében. Egy sajátos humorú delikvens, miután helyet foglaltam és elindultunk a kerten át kivezető úton, körbetekintett a szemlátomást egészségügyi sétájukat végző kezelteken, a belső tükörben cinkosan rám pillantott, majd feltette a hét kérdését: Ön szerint mitől lett ekkora divat mostanában ez a kopaszság?

A második otthonomként funkcionáló hematológiai osztály falai között ereimben a város lüktetése helyett szakadatlanul a XXI. századi gyógyszervegyészet fejlesztéseinek legújabb vívmányai csordogáltak. Vénáim egyre elviselhetetlenebb kínokat éltek át az Etoposide, az Ifosfamide, a Mitoxantrone, no meg a veséim védelméről gondoskodó, leírhatatlanul testidegen szájízt eredményező Mesna jóvoltából. Olykor mintha sav marta volna belülről egyre viseltesebbé váló ereimet, miközben hullottak a non-hodgkin és hodgkin kórokozók; éjszakai álmaimban s nappali szendergéseimben irtózatos lökéshullámokat éreztem legbelül. A súlytalan lebegésből újabb és újabb dózisok rántottak vissza a fájdalom kegyetlen koordinátarendszerébe. Határozottan úgy éreztem, az alkaromban futó erek eljutottak a fizikai teljesítőképesség határához. Ilyenkor szívesen elemelkedtem volna a kórteremből, de ott tartott a gyógyulás szándéka. A matyóágon szerzett okossággal vigasztalódtam: Úgya! Nem az a lyegény, aki üti, hanem aki állja!



A fizikai síkon elszenvedett gyötrelmeket enyhítendő, a bőséges étkezések mellett növelt dózisú spirituális táplálékkal töltöttem fel elmém lemerült akkumulátorait. A naponta többször cserélődő lemezek hallgatásával párhuzamosan egy, a betegségem elhatalmasodása előtt másfél évtizeddel korábban keletkezett szokásomat is reaktiváltam.  A nyári punnyadást ellenpontozandó, elővettem a Karnevált. Meglepve konstatáltam, hogy - folyamatosan cserélődő betegtársaim jóvoltából - a hamvasi sorskatalógusban felvonultatott repertoár új típusokkal bővült.

Magamból kiindulva idővel evidenciaként kezeltem, hogy e rendkívüli rombolásra képes betegséggel történő szembesülés az alanyok döntő többségét éppoly felkészületlenül éri, mint a közterületfenntartó vállalat illetékes szakembereit a januári havazás szokta, azonban úgy tapasztaltam, hogy az élmény feldolgozása tekintetében rendkívül széles a spektrum.

Bár a lymphomáim diagnosztizálását megelőző évtizedekben közvetlen környezetemben számos egészen speciális megnyilvánulásával találkoztam az önsorsrontásnak, a legkifinomultabb változatokkal az onkológiai kezelés során szembesültem.

Holott, huszonegy esztendős koromban naprakészen, testközelből nyomon követhettem kivételes zenei tehetségű, ám az intravénás drogok csábításának ellenállni képtelen Pardi Tamás barátom küzdelmeit akaraterejével s az ópiátszármazékokkal folytatott harcában, melynek végstádiumában testén alig akadt olyan terület, melyen nem éktelenkedett elfertőződött tűszúrások okozta fekély. A narkós protokollban használatos adag hatvanszorosát vette magához naponta, s ennek révén eufória helyett már csupán a hosszú évek függése okozta kóros emlékezetzavart és inkontinenciát tudta valamiképpen kordában tartani.  Emellett tágabban értelmezett családomban is láttam, hogyan lehet - a frusztrációt kompenzálandó - féktelen alkoholfogyasztás révén elmulatni sikeres magánvállalkozásokat, szétszórakozni egzisztenciákat, családokat.

Az önsorsrontás gurméival azonban kanosszám hematológiai szakaszában találkoztam. A  látottak kapcsán önkéntelenül felötlöttek bennem a zseniális Bódy-filmbéli alak, Ungvárnémeti Tóth László Psychének írt szavai: „Miféle anyag az ember..., hogy ennyire törekszik önnön pusztulására".

Kétféle attitűdöt figyeltem meg. A betegek jelentős része eleve a gyógyulás szándékával közelít a megoldás irányába, míg számosan egyfajta mártíromságként élik meg a krízist. Tartózkodnak attól, hogy akár ráutaló magatartással színleljék az együttműködést. Folytonosan renitenskednek, lopják a távolságot, kisebb-nagyobb stiklikkel hágják át a regulákat.

Egyik, arcberendezkedése folytán meghatározhatatlan korú, de középkorúnak vélhető szobatársam már a bemutatkozás pillanatában úgy indított, hogy az épület előtt kijelölt zóna helyett a kétágyas kórteremhez kapcsolódó vizesblokkot használta láncdohányzása helyszínéül, miközben aggódó neje néhány épülettel arrébb szorgosan rótta a befekvéshez elengedhetetlen adminisztrációval járó köröket. A harmadik dugi slukkból visszatérve vesztére épp a kórterembe lépő kezelőorvosába ütközött, aki instant döntéshelyzet elé állította. A menjekvagymaradjak-dilemmát az időközben megérkező feleség lelkifröccse döntötte el.

Egy másik alkalommal egy ifjú titánt kaptam szobatársul. Bemutatkoztunk, s miközben úti poggyászom és fekhelyem célszerű elrendezésével foglalatoskodtam, ő a társalgóból visszatérve egy jégkásává fagyott, kétliteres kiszerelésű, sötétbarna színű szintetikus üdítőitallal a hóna alatt tért vissza. Kérdő tekintetemet látva dévajul vedelni kezdte azt, amiből csak a jéghideg az igazi. Miközben csurgott belé a gyógyszer, ő bronchikus köhögőroham közepette tolta magába a kólát, s levegőért kapkodva sóhajtozta: „annyira kívánom”.

Kánikulai kúráim egyikének félidejében – miután aznapi nyolcpalackos penzumommal végeztem – kedves hangász cimborám társaságában rekreációs sétára indultam a már többször emlegetett kertben. Árnyat keresve egy betegtársamra lettem figyelmes, aki az önpusztítás meghatóan ostoba módját választotta: kezében jéghideg dobozos sörrel, a tűző napon fedetlen fővel dohányzott szakadatlan, miközben az alkarjában elhelyezett szárnyastűn keresztül méregdrága gyógyszeroldat vándorolt szervezetébe a mobil infúziós állványon lifegő flaskából. Ez a performansz az installáció mellett elhaladó klinikai dolgozók, a betegek és látogatóik körében egyaránt osztatlan elismerést aratott.

Ismét igazolást nyert, hogy meggyógyítani csupán azokat lehet, akik ezt maguk is hagyják.

Eközben elillant 2007 forró és küzdelmes nyara, és én reményteli várakozással tekintettem a szeptemberi PET-CT vizsgálat elé...