Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7. - 8. - 9. - 10. - 11. - 12. - 13. - 14. - 15. - 16. -17. - 18. - 19. - 20. - 21. - 22. - 23. - 24.

Történetemben még mindig az előző epizódban felbukkant titokzatos pöttyök eredetét keressük. Túl a sikertelen tüdőbiopszián, folytatódott az oknyomozás, ezzel megnyitva a Kanossza új fejezetét 

A legutóbbi epizódot záró baljós előérzetem utólag csupán egy operett librettónak tűnik ahhoz a becketti élményhez képest, melyet azon a bizonyos napon átéltem. Történetem ezen szakaszában ugyan lényegesen reménykeltőbb helyzetben voltam, mint egy esztendővel előtte, de pszichém ellenálló képessége még mindig hagyott maga után némi kívánnivalót. Árnyaltabban fogalmazva, a 145 napos hospitalizáció egyik folyományaként elszoktam a nagy tömegben összezsúfolódott emberektől, a türelmetlenségtől és a békétlenkedéstől. Ebben a délelőttől délutánig tartó etapban mindhárom tényező együttes jelenlétét kellett elviselnem és e mellett a rég nem tapasztalt fásult közönnyel is szembesültem.

Az ember ne legyen telhetetlen. Az onkoterápiai szakirodalom még unikális esetként sem említ olyan klinikai szituációt, amely során kemoterápia és a (kobalt)sugárkezelés kombinációját követően bárkit összekevertek volna egy huzamosabb tengerparti nyaralásról visszaérkező aranyifjúval. Én sem voltam jó bőrben. Olyannyira nem, hogy ezúttal ketten is elkísértek. Miután a még mindig második otthonomul szolgáló osztály járóbetegeire vonatkozó adminisztráción túlestem, a legendás pöttyök kilétének felfedése céljából az intézmény sebészeti ambulanciájára irányított kezelőorvosom.

Kezemben a beutalóval egy alig száz méterre fekvő épület folyosóján toszuló végeláthatatlan embertömeg kellős közepébe botorkáltam. Tudvalévő, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, beteg emberből ennél akár kicsit több is.  Korábbi tapasztalataim megtanítottak arra, hogy az ambulancia, az egészségügy egy olyan sajátos műfaja, ahol – a traumatológia mellett – a legkiélezettebb szituációkkal találkozik terapeuta és páciens egyaránt. A riadt tekintetekből arra következtettem, hogy ezen a folyosón, effajta helyzetekből temérdek akadt. A kezükben diagnosztikai dokumentumokat szorongató, feszült arcizmokkal ülő, illetve lankadatlan toporgó betegeket csupán a nemi identitásjelek különböztették meg egymástól. A rájuk váró hírrel kapcsolatos szorongás tekintetében  nem látszott különbség köztük. A félelem szinte tapintható volt a nagyjából 250 méter hosszúságban, téglalap alakban körbefutó, folyosó minden szegletében.

Hogy kanosszásan meredek gondolattársítással éljek, szofisztikáltabb borbarátok visszakóstolásnak nevezik azt a rituális mozdulatsort, amikor egy korábban megízlelt tételt újra körbejáratnak a szájüregben – bennem ez a végeláthatatlan várakozás, a históriám kezdeti szakaszának monoton várakozással terhes óráit idézte fel. Néhány fullasztó óra után, elunva a feltoluló emlékek keserű zamatát, az asszisztensnő következő kilépőjekor helyet szorítottam magamnak a tolakodók között, mélyen a szemébe néztem és egy tőlem telhetően határozott mozdulattal a kezébe nyomtam sebészeti konzíliumra vonatkozó beutalómat és a mellékelt, zanzásított kórtörténetet. Alig húsz perc múlva feltárult az ajtó és engem szólítottak. Bár a néhány perccel későbbi jelenetben nem sikerült felfedeznem az okát, az utasítás szerint a parányi öltözőhelységben alsóneműre kellett vetkőzzek. A zsilipelést követően alsónadrágban érkezve szembesültem egy rendkívül kedélytelen emberrel, aki így kora délután tájban talán  már az egész planétát gyűlölhette, de hogy ezt az épületet, benne a folyamatos problémautánpótlást biztosító folyosót egész biztosan rühellte, arra abból következtettem, ahogy az epikrízisemet tartalmazó dokumentumokkal a kezében, kissé rezignáltan fejtette ki, miként képzeli el a képalkotó berendezések leletein a tüdő felső régiójában látható nyolc titokzatos pötty titkának megfejtését.

Rekonstruálom a diskurzust.

- Tiszteletem doktor úr – köszöntem, majd jelentős hatásszünetet követően, válaszként a nekem háttal helyet foglaló, az irodai székben hintázó, karjait a tarkója köré kulcsoló, távolba révedő tekintetű férfi gépies hangját hallottam.
- El kell törjük néhány bordáját és legalább két helyen a mellcsontját. Ezután az adott pontokon mintákat veszünk a tüdejéből.
- Elnézést doktor úr. Nem történt itt tévedés? Én egy biopszia egyeztetése végett jöttem önhöz.
- Ez biopszia, de mivel másként nem lehet hozzáférni a területhez, fel kell tárnunk a mellkasát.
- ?!!!:((
- Van jobb ötlete?
- Momentán nem találok szavakat. Ön szerint nem túl kockázatos ez a beavatkozás?
- De.
- Mégis mekkora esélyem van arra, hogy jelenlegi fizikai állapotomban ezt a mintavételt élve megússzam?
- Húsz százalék. Talán. 
- Köszönöm, hogy időt szánt rám, közlöm kezelőorvosaimmal az eredményt és mérlegeljük a lehetőségeket.

Utólag kicsit sajnálom, hogy akkor nem volt nálam, olyan videórögzítésre alkalmas okostelefon, mint az Android oprendszerrel felvértezett Samsung GalaxyS, mellyel két kattintással közkinccsé tehettem volna a Youtube felületén az esetlenül kegyetlen konzíliumot. Most e helyett be kell érjék a jó öreg Lemmy cseppet sem kevésbé teátrális produkciójával.

...