Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7. - 8. - 9. - 10. - 11. - 12. - 13. - 14. - 15. - 16. -17. - 18. - 19. - 20. - 21. - 22. - 23. - 24. - 25.

Lehet, kritikusaimat nem nyugtatja meg, de a felgyülemlett élményanyag feldolgozását a megszokott stílusban folytatom. Egy meglepő fordulatokban bővelkedő, csöppet sem szórakoztató nap története következik. Olyan napé, amely az emlékezés távoli ködébe veszett emlékeket idézett fel és újabb áldozatokat követelt. A fájdalmat illetően ismét jelentős mértékben kijjebb tolódott az ingerküszöböm. 

Az előzmények tükrében talán nem meglepő, hogy a tüdőmön felbukkant pöttyök eredetének tisztázása céljából megismert diagnosztikai eljárást radikálisnak ítéltem. A sebészeti konzílium eredményét csak telefonon tudtam közölni kezelőorvosommal. Vele abban állapodtunk meg, hogy legközelebbi kontrollvizsgálatom alkalmával egyeztetünk, s addig előterjeszti a problémát az orvoscsoport napi rendszerességgel megtartott egyeztetéseinek valamelyikén, én pedig eltöprengek a kockázati tényezőkön.

Laikus számára sem igényel akadémiai szintű anatómiai jártasságot, hogy belássa, bordákat törni, mellcsontot fűrészelni élsportoló esetében sem kockázatmentes mutatvány - tekintetbe véve korabeli fizikai állapotomat, esetemben mindez hatványozottan igaz volt. Ezt szűkebb körben végzett közvélemény-kutatásom is igazolta – még legvakmerőbb cimboráim is óva intettek a beavatkozástól.

A rendelkezésemre álló két hétnyi gondolkodási időben volt időm a mérlegelésre. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy legbelül éreztem, még korántsem vagyok kész arra, hogy teljes életet éljek. Már a hónapokban mérhető hospitalizációs folyamatot megelőzően frusztrált az a bornírt közönyből és önzésből táplálkozó békétlenség, melyet a honi rögvalóban tapasztaltam. Jártamban-keltemben megannyi csalódás ért. Az új esély felett érzett euforikus örömre megannyi tanulságos tapasztalat vetett árnyékot.

Bár a sugárkezelés idején érzékelt tájékozódási zavaraim számottevően csökkentek, akadt olyan szituáció, amelyet képtelen voltam megfelelően kezelni. Egy alkalommal a közeli településen lakó Axa cimborámnál jártam. Világosban érkeztem, de időközben ránk esteledett. Az alapesetben sem könnyen értelmezhető girbegurba utcákkal telehintett dombon sikerült eltévednem. Közben telefonon kértem útbaigazítást, de mivel öreg este volt, a közvilágítás szünetelt és a nem létező utcanévtáblák sem nyújtottak fogódzót, fertály óra bolyongás után pánikroham tört rám.  

A kölcsönös kíváncsiság  okán felbukkanó régi ismerősök közül sokan és igen rövid idő alatt bizonyították, hogy korábbi rossz szokásaik az idő előrehaladtával egyre erősebben törtek felszínre személyiségükben. A notórius hazudozót egy óvatlan pillanatban újabb hazugságon kaptam, az édesanyja elvesztését követően szentimentálissá vált és segítő szándékát ajánló pénzügyi szakemberré avanzsált egykori könyvelőmnek egyetlen találkozás elegendő volt, hogy lecserélje évtizede használt telefonszámát és még hosszan folytathatnám a csalódások sorát. Effajta tanulságok a hétköznapok üzemszerű mozzanatai, azonban sérülékeny lelkemben rést ütöttek ezek az élmények.

Le kell szögezzem, nem vagyok hipochonder alkat. A kanosszám során összegyűlt empirikus ismeretanyag ugyan adott némi fogódzót, de inkább azokra bíztam a hibafeltárást, akik már gyógykezelésem során bizonyítottak. Egy ideje ugyan éreztem némi elváltozást egyik ágyéki nyirokcsomómon, de arra gyanakodtam, hogy a testembe csurgatott temérdek gyógyszer okozhatta a domborulatot.

Mondom, még nem voltam kész.

Még mindig hajlamos voltam arra, amire oly sokunk hajlamos. Még nem tudtam teljesen őszinte lenni magamhoz. Azzal nyugtattam magam, hogy túl vagyok a nehezén, ennyi küszködés után már nem eshet bajom és különben is! Kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetek!

Azon a bizonyos napon, a még mindig második otthonomként funkcionáló épülethez  közeledvén, az alapvető szorongáson túl, a hatodik érzékem azt súgta, a teljes vérképhez szükséges vénavegzáláson és a rutinvizsgálatokon túl, a mai nap egyéb, előre nem kalkulált igénybevételt is magában rejt. A vérvétel megrázkódtatásai után kivártam a sorom, majd kezelőorvosom a vizsgálóba invitált. A fonendoszkópos ellenőrzést követően fentről lefelé haladva sorra ellenőrizte a nyirokcsomóimat, majd az ágyékhoz érve, meglepettségét alig leplezve a jobb oldali domborulatra mutatott.
- Szerintem ez két hete, még fele ekkora volt!
- Doktornő is úgy véli?
Hebegtem kikerekedett szemekkel.
- Ennek sürgősen utána kell néznünk.
Miközben öltözködtem, ő a tettek mezejére lépett és a beszélgetésfoszlányokból ítélve egy sebésszel konzultált. Néhány perc múlva, már a sebtében megírt ambuláns beutalóval a kezemben haladtam a múltkori epizódból jól ismert épület folyosója felé. Alighogy megérkeztem, nyílt az ajtó, s a nevemet szólította egy barátságos női hang.

A vizsgálóhelységbe lépve átnyújtottam konzíliumra vonatkozó beutalómat a nagyjából korombéli sebészorvosnak. Miközben áttekintette kórtörténetemet, megkért vetkőzzek le.
- Impozáns - jegyezte meg kendőzetlen őszinteséggel. Ne tétovázzon, helyezkedjen el!
Mire engedelmeskedtem és helyet foglaltam, már teljes ornátusban magasodott fölém és szakavatott mozdulatokkal tapogatta a ringlószilványi kitüremkedést, majd arra kért húzódjak kicsit feljebb.
Amolyan természetes védekezőreflex gyanánt még tettem egy suta ellenállási kísérletet:
- De hiszen én konzíliumra jöttem!
- Idáig tartott a konzílium, most jön a műtét.
Nyilván asszisztense számára sem okozhatott meglepetést, mert amíg a fenti diskurzus lezajlott, a műtéti beavatkozásokra rendszeresített mobil fényforrás már megvilágította a célterületet. A fertőtlenítő folyadékkal átitatott vatta és a szikét tartó kéz már az ágyékom felé közeledett, amikor utolsó mentőötletemmel előálltam:
- Fájdalomcsillapítót kaphatok?
- Sajnos erre itt és most nincs idő. Tudom, nem kellemes, de amellett, hogy a folyosón várakozó két ambuláns beteget is meg kell vizsgáljam, tíz perc múlva a műtőben kell lennem, mert a kollégáim ketten nem tudnak megbirkózni a hármunkra osztott feladattal. Ez a magyar módszer. Erre kényszerítenek minket a körülmények.

Mire beláttam, hogy ez az a helyzet, amiből már jól nem jöhetek ki. Kezdetét vette a beavatkozás, mely a fájdalom mértékét tekintve egyenrangú volt a Kilátástalanul, című 8. kanossza epizódban ismertetett hónalji nyirokcsomó eltávolításakor érzett fájdalommal. Pragmatikus sebészem egyetlen jól célzott bemetszéssel tárta fel a duzzanatot, majd egy szamuráj szakavatott mozdulataival eltávolította a kóros szöveteket, kitisztította a sebet, behelyezett egy váladék elvezetésére szolgáló dréncsövet.

Eközben szakadatlan csörgött a zsebében lapuló telefon, melyet miután végzett felvett. A kijárat felé távolodva lefolytatta a rövid diskurzust. Útközben megkérte asszisztensét, kösse be a sebet. Az ajtón kihátrálva még eligazított:

- Ha kész vannak. Menjen haza, pihenjen és holnap délelőtt 11-re jöjjön vissza, mert ki kell cserélnem a dréncsövét!

- Viszontlátásra.

Már a bezáródó ajtónak köszöntem. Öltözködés közben elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában, azután haza indultam.